Ha senki nem olvassa a kis blogomat, akkor is megkövetem a plátói szerelmeseket, mert nem voltam igazságos az előző bejegyzésemben: Ki is töröltem, amit írtam, de csak nem hagy nyugton a lelkiismeretem. A plátói szerelem szép és önzetlen, nem szabad összemosni a naivitással, mert itt az ember képben van: nagyonis jól tudja, mi újság, mégse nézheti a saját érdekeit. Drukkolunk a reménytelen szerelmeseknek, hogy legyen egy méltó tárgya ezeknek az önzetlen érzelmeknek. Szép, fájdalmas és titokzatos régiói ezek az életnek, ahova nem érnek el a kettős könyvelés szabályai. Ki tudná azt kikutatni, hogy mi varázsol el ennyire egy másik emberben.
Lazán kapcsolódik a témához a balekség, amivel kapcsolatban Mérő Vera fogalmazta meg a legszebben, amit magam is gondolok. Szerintem semmit nem tudnék hozzátenni.
5 megjegyzés:
A plátói szerelem lehet önző és önzetlen is, akár a nem plátói :)
Akár ez, akár az, rengeteg energiát visz el és felzabálja a jelent. Nagy érvágás és persze sok tapasztalat.
A plátói (azaz Platón által leírt) szerelem lényege a viszonzás nem várása. Azaz definíció szerint nem lehet önző, mert akkor már nem plátói. A szerelem lépcsőfokairól Platón: A lakoma c. könyvében ír, ahol - ha jól értem -, az egyes egyre magasabb lépcsőfokok egyre kikezdhetetlenebbek, azaz egyre stabilabbak, egyre nagyobb boldogságot tesznek lehetővé, így egyre erősebbé is teszik az embert és egyúttal egyre tisztábbá.
A plátói szerelem a köznyelvben egész egyszerűen a viszonzatlan szerelmet jelenti, nem fedi az eredeti definíciót. Hasznos tudni, miből is fakad ez az érzés, hogy az áldozat tényleg önkéntes legyen, nehogy a szeretett lény orrára koppintsák a végén. A templomban mondták mindig, mikor körbejárt az adománygyűjtő kosár: a jókedvű adakozót szereti az Isten! Bennem ez nagyon megmaradt. Csak olyat adok, amit jószívvel adhatok.
A valódi plátói szerelem hasonlít a fiókba rejtett zseniális alkotásokra, talán létezik, talán nem :)
Megjegyzés küldése