Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!

 

Nyár van, kánikula, csak vizes hasonlatok jutnak az eszembe. Képzeljük el az emberi létet mint valami élővizet. A strand közönsége pedig az írók. Van, aki csak a lábát lógatja bele  vízbe. Aztán vannak a kedélyesen úszkáló, úszósapkás hölgyek, akik vigyáznak, hogy nehogy vizes legyen a frizurájuk. Vannak a sportosabb fajták, akik keresztül-kasul átússzák. Aztán egy-két bátrabb, aki a víz alá merészkedik a kis pipás búvárszemüvegében. És van az a típus, aki oxigénpalackkal a hátán merül a mélybe, ahova már csak úgy-ahogy szűrődik be a fény, és a vízen már nem az ég kékje tükröződik, hanem előbb opálos, majd kicsit zavaros és ahol a rozsdás biciklitől a mélyben éldegélő állatkákig mindenfélék láthatóak, amikről a strandolóknak fogalmuk sincs. És vannak a palack nélkül merülők, de ezt csak a teljesség igényéért teszem hozzá, mert szerintem Murakaminak van palackja, de ő egyértelműen a búvár típus.

Számomra hosszú idő óta az első regény, amit olvastam és most döbbentem rá, mennyire hiányzott, hogy valaki elmeséljen nekem egy történetet, de úgy igazán, azzal a fajta intimitással, ami több, mint az események puszta felsorolása. Legyenek benne ilyen fordulatok: úgy éreztem magam, arra emlékeztetett, mikor, stb. 

Ennek a könyvnek a mesélője egy fiatal férfi, aki reménytelenül szerelmes a legjobb barátnőjébe, aki viszont egy negyvenéves nőbe szerelmes szintén reménytelenül. A fülszöveg alapján sejthetőek benne bizonyos pikáns beszámolók, kicsit izgultam is, hogy ha lesznek benne erotikus jelenetek, hogy lesznek azok megfogalmazva, nem lesz-e túlságosan naturalista, vagy éppenhogy: túl finomkodó, modoros. Mi lesz ebből? A plátói szerelem édes-kesernyés élmény és ráadásul nagyon tartós. És nagyon tanulságos, mint minden, amit az ember önmagán túllépve tesz, de a tanulópénzt ki kell fizetni. A regény fő kérdése az, hogy meddig mégy el azért, akit szeretsz, hogy egy trauma által lehasadt részét visszaadd, ha ebből semmit nem profitálhatsz. 

Érdekes adalék, hogy közben nekem ebben az évben egy szuper online kurzus kapcsán a pokoljárás aktuális irodalmi élményem, és nemrég kezdtem újraolvasni az Isteni színjáték  legújabb, modern nyelvezetű fordítását, ami Nádasdy Ádám csodás munkája. (Akivel kapcsolatban sajnos minden interjúban nagyobb hangsúlyt kap a homoszexualitása, mint az irodalmi munkássága.) 

Ami nagyon fura volt nekem, az a kizárólag európai kulturális közeg, amiben ez a három figura mozog és kapcsolódik: Beethoven, Brahms, Ványa bácsi, a Mozart dalok, Elisabeth Schwartzkopf. Hogy lehet, hogy a közös valóságnak egyetlen morzsája sem tartalmaz egy kis japán vagy legalább ázsiai adalékot? Nem tudom, mi lehet ennek az oka: valóban ennyire gyökértelenné vagy szebben mondva: kozmopolitává vált a japán ember, vagy ez csak egy írói fogás a jobb megértés, azonosulás kedvéért. Nagyon érdekelne a válasz. (Milyen fura, hogy az egész világon sehol nem imádják és értik annyira Bartókot, mint a Távol-keleten.) Sokat adott, de sokat el is vett a rohamléptű nyitás és modernizáció a japánoktól szerintem. Nekem emiatt visszatérő hiányérzetem volt: mintha egy tokiói Starbucksban innám a karamellás lattémat. Mintha eltűnt volna a világból a tágasság, a viszonyítási pont ebben a regényben. Volt helyette viszont valami más, ami meglepett: ahogy a trauma elszenvedése során a létezés síkjai egyszer csak egymásba csúsztak és Miu egyszerre lehetett az óriáskeréken és a hotelszobájában is, onnan messziről nézte végig az eseményeket. Ez nagyon jól meg volt írva. 

Ami nagyon érdekes, és ami Murakami futós könyvében is megvolt, ahogy az írásról ír. Ez örök téma és mindennel analóg. Kíváncsian várom a következő regényét.