Helyreigazítás

Ha senki nem olvassa a kis blogomat, akkor is megkövetem a plátói szerelmeseket, mert nem voltam igazságos az előző bejegyzésemben: Ki is töröltem, amit írtam, de csak nem hagy nyugton a lelkiismeretem. A plátói szerelem szép és önzetlen, nem szabad összemosni a naivitással, mert itt az ember képben van: nagyonis jól tudja, mi újság, mégse nézheti a saját érdekeit. Drukkolunk a reménytelen szerelmeseknek, hogy legyen egy méltó tárgya ezeknek az önzetlen érzelmeknek. Szép, fájdalmas és titokzatos régiói ezek az életnek, ahova nem érnek el a kettős könyvelés szabályai. Ki tudná azt kikutatni, hogy mi varázsol el ennyire egy másik emberben.

Lazán kapcsolódik a témához a balekség, amivel kapcsolatban Mérő Vera fogalmazta meg a legszebben, amit magam is gondolok. Szerintem semmit nem tudnék hozzátenni.

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!

 

Nyár van, kánikula, csak vizes hasonlatok jutnak az eszembe. Képzeljük el az emberi létet mint valami élővizet. A strand közönsége pedig az írók. Van, aki csak a lábát lógatja bele  vízbe. Aztán vannak a kedélyesen úszkáló, úszósapkás hölgyek, akik vigyáznak, hogy nehogy vizes legyen a frizurájuk. Vannak a sportosabb fajták, akik keresztül-kasul átússzák. Aztán egy-két bátrabb, aki a víz alá merészkedik a kis pipás búvárszemüvegében. És van az a típus, aki oxigénpalackkal a hátán merül a mélybe, ahova már csak úgy-ahogy szűrődik be a fény, és a vízen már nem az ég kékje tükröződik, hanem előbb opálos, majd kicsit zavaros és ahol a rozsdás biciklitől a mélyben éldegélő állatkákig mindenfélék láthatóak, amikről a strandolóknak fogalmuk sincs. És vannak a palack nélkül merülők, de ezt csak a teljesség igényéért teszem hozzá, mert szerintem Murakaminak van palackja, de ő egyértelműen a búvár típus.

Számomra hosszú idő óta az első regény, amit olvastam és most döbbentem rá, mennyire hiányzott, hogy valaki elmeséljen nekem egy történetet, de úgy igazán, azzal a fajta intimitással, ami több, mint az események puszta felsorolása. Legyenek benne ilyen fordulatok: úgy éreztem magam, arra emlékeztetett, mikor, stb. 

Ennek a könyvnek a mesélője egy fiatal férfi, aki reménytelenül szerelmes a legjobb barátnőjébe, aki viszont egy negyvenéves nőbe szerelmes szintén reménytelenül. A fülszöveg alapján sejthetőek benne bizonyos pikáns beszámolók, kicsit izgultam is, hogy ha lesznek benne erotikus jelenetek, hogy lesznek azok megfogalmazva, nem lesz-e túlságosan naturalista, vagy éppenhogy: túl finomkodó, modoros. Mi lesz ebből? A plátói szerelem édes-kesernyés élmény és ráadásul nagyon tartós. És nagyon tanulságos, mint minden, amit az ember önmagán túllépve tesz, de a tanulópénzt ki kell fizetni. A regény fő kérdése az, hogy meddig mégy el azért, akit szeretsz, hogy egy trauma által lehasadt részét visszaadd, ha ebből semmit nem profitálhatsz. 

Érdekes adalék, hogy közben nekem ebben az évben egy szuper online kurzus kapcsán a pokoljárás aktuális irodalmi élményem, és nemrég kezdtem újraolvasni az Isteni színjáték  legújabb, modern nyelvezetű fordítását, ami Nádasdy Ádám csodás munkája. (Akivel kapcsolatban sajnos minden interjúban nagyobb hangsúlyt kap a homoszexualitása, mint az irodalmi munkássága.) 

Ami nagyon fura volt nekem, az a kizárólag európai kulturális közeg, amiben ez a három figura mozog és kapcsolódik: Beethoven, Brahms, Ványa bácsi, a Mozart dalok, Elisabeth Schwartzkopf. Hogy lehet, hogy a közös valóságnak egyetlen morzsája sem tartalmaz egy kis japán vagy legalább ázsiai adalékot? Nem tudom, mi lehet ennek az oka: valóban ennyire gyökértelenné vagy szebben mondva: kozmopolitává vált a japán ember, vagy ez csak egy írói fogás a jobb megértés, azonosulás kedvéért. Nagyon érdekelne a válasz. (Milyen fura, hogy az egész világon sehol nem imádják és értik annyira Bartókot, mint a Távol-keleten.) Sokat adott, de sokat el is vett a rohamléptű nyitás és modernizáció a japánoktól szerintem. Nekem emiatt visszatérő hiányérzetem volt: mintha egy tokiói Starbucksban innám a karamellás lattémat. Mintha eltűnt volna a világból a tágasság, a viszonyítási pont ebben a regényben. Volt helyette viszont valami más, ami meglepett: ahogy a trauma elszenvedése során a létezés síkjai egyszer csak egymásba csúsztak és Miu egyszerre lehetett az óriáskeréken és a hotelszobájában is, onnan messziről nézte végig az eseményeket. Ez nagyon jól meg volt írva. 

Ami nagyon érdekes, és ami Murakami futós könyvében is megvolt, ahogy az írásról ír. Ez örök téma és mindennel analóg. Kíváncsian várom a következő regényét.

Maflás (bravó, bravó, kétharmad)

 Mostanában módszeresen nézem egymás után ezt a beszélgetés-sorozatot. A színvonal eléggé változó attól függően, hogy a meghívott vendég okos vagy kevésbé okos. A kevésbé okos vendégekkel készült beszélgetések is tanulságosak, igaz, ők az elrettentő példa kategóriába tartoznak.  Megdöbbentő, időnként mennyire öntudatlanok az emberek saját magukat illetően. 

Fiala kifejezetten okos, kellemes és tudatos beszélgetőpartner volt, vele kapcsolatban Csernusnak is meg kellett kicsit ráznia magát, mert őt nem lehetett közhelyekkel kifizetni. És Csernus most igazán tudott volna segíteni, illetve lehet, hogy tudott is. Ami elgondolkoztató, hogy 47 év terápiában eltöltött év után valaki nagyjából ezt mondja: a szüleim nagyon szerettek engem. Nem azt mondom, hogy nem volt nekik való a gyereknevelés, de talán jobban tették volna, ha amikor engem elkészítettek, inkább moziba mentek  volna. (És továbbra is haragszik a szüleire.)

Szomorú arra gondolni, hogy mident ki lehet belőlünk analizálni, kivéve a szüleinket, az ő hatásukat. A legtöbb, amit el lehet érni, az az, hogy megpróbáljuk megérteni, mit miért csinálhattak és nagyvonalúan lapozunk. Csernusnak egyértelműen gyenge pontja, hog nincs tapasztalata a gyereknevelésről, nem tudja elképzelni azt a permanens bűntudatot, ami azokban a szülőkben él, akik megpróbálták jól felnevelni a gyerekeiket. Ezeket a hiányokat nem lehet pótolni, csak túlélni. De egyébként az se kis eredmény, ha túl tudunk lépni a gyerekkori sérelmeken, hiányokon és a saját gyerekünknek kicsit jobbat tudunk adni. Mindezzel együtt alig van olyan ember, aki felnövekedve elégedett lenne a gyerekkorával. Ennek egyebek mellett az lehet az oka, hogy a gyereknevelést százféle módon el lehet szúrni, de csak egyféleképpen lehet jól csinálni. A gyerekek amúgy rettentően sokat segítenek nekünk ebben, csak mi nem mindig vesszük komolyan, amit mondanak. Én  a magam részéről az összes hibámat arra vezetem vissza, hogy nem vettem komolyan, amit mondtak, mikor kellett volna. Minden jószándék ellenére. És a szüleim vétkeit is akkor kezdtem el szívből megbocsátani, mikor láttam a sajátjaimat. Ez ilyen. Remélem, jobban ismerem a gyerekeimet, mint amennyire az én szüleim ismertek engem. Majd kiderül.

Örkény

"Egy nap észreveszed, hogy az élet elfogy, mint egy darab szappan. Mikor már alig van belőle, akkor kezdődik a takarékosság." 

Szókratész daimonja

"Egyszer a rabbit két, egymással vitában álló tanítványa kérte állásfoglalásra. Az első tanítványt végighallgatva a rabbi hosszasan bólogatott, majd ezt mondta:

 – Igazad van, fiam. 

 A másik tanítvány is előadta a maga szögesen eltérő véleményét, mire a rabbi bólogatva neki is ezt mondta: 

– Neked is igazad van, fiam.

A rabbi segédje elképedve tette szóvá, hogy a rabbi az imént két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetet nyilvánított igaznak. A segéd megjegyzése hosszas gondolkodásba ejtette a rabbit, aki végül némileg nehéz szívvel így szólt: – Neked is igazad van, fiam." 

Ez a vicc jutott eszembe erről a könyvről. Már vagy tizenöt éve, hogy ajánlottad, nővérkém, igaz? Csak eljött az ideje. Nagyon szeretem okos emberek beszélgetését hallgatni, olvasni és ez olyan. Nagyon fontos etikai kérdéseket boncolgatnak és érvelnek úgy, hogy első hallásra bárkinek igazat lehetne adni és ez mindennél jobb. Nem idézek belőle, mert káros lenne bármit kiragadni, így jó, ahogy van, így egész.

Lackfi

"Bizony, mondom, az a dadusnéni

többet adott mindenkinél, mikor 

szó nélkül megtörölte a kicsi orrát, 

és bekötötte a cipőjét,

és nem süvöltött rá, 

elesel, te szerencsétlen, 

vérezni és fájni fog.

Bizony, mondom, az az eperárus

többet adott mindenkinél, 

mikor azt mondta, hagyd csak

a negyven forintot, majd legközelebb,

pedig a vevőnek volt negyven forintja.

Bizony, mondom, az a kasszás

többet adott mindenkinél,

amikor nem vágott pofákat,

tessék csak megkeresni a pénztárcát

nyugodtan, nem sietünk sehová.

Bizony, mondom, az a buszsofőr

többet adott mindenkinél,

amikor nemcsak nem csukta be

orra előtt az ajtót, hanem 

a mikrofonba is bemondta,

legyenek olyan kedvesek,

adjanak helyet a kismamának.

Bizony, mondom, az a fociedző

többet adott mindenkinél, 

amikor üvöltés helyett a meccs után

azt mondta, gyerekek, 

ma ennyi volt bennünk,

lényeg, hogy mindenki odatette magát,

megyünk tovább, jövő hét: új meccs.

Bizony, mondom, az a tanár

többet adott mindenkinél, 

mikor nem szemrehányást tett,

hogy lehet ilyen büdös, lusta disznó,

akinek ilyen jók a képességei,

hanem megkérte a srácot, 

segítsen ezt az adag füzetet

elhozni a tanáriig, 

neki ugyanis nincs elég keze.

Bizony, mondom, az a katona

többet adott mindenkinél, 

mikor azt mondta, háromszáz métert

futtok arrafelé, az már a ti hazátok,

én nem láttam semmit, nyomás!

Bizony, mondom, az a kórházlelkész

többet adott mindenkinél,

mikor azt mondta, nézze, 

ha egy éjszakán át beolvasott

sírva az Istennek, akkor maga 

voltaképp egész éjszaka imádkozott,

aki teremtett, az ugyanis

a szívet vizsgálja,

nem a gyülekezeti anyakönyveket."