Seneca: A boldog életről

Ez nem szántott olyan mélyen, mint az előzőek, de azért érdemes volt elolvasni. 

"Boldog tehát az, akinek helyes ítélete van. Boldog, aki elégedett a jelen körülményeivel, akármilyenek is azok, és barátilag viszonyul viszonyaihoz; boldog az, akinek az értelme viszonyainak egész állapotát kellemessé teszi."

„Másképpen locsogsz - veted oda -, s másképpen élsz." Ezeket a felettébb rosszindulatú és igen ellenséges vádakat a legjobbak is megkapták: szemére vetették Platonnak, szemére vetették Epicurusnak, szemére vetették Zenonnak. Mert egyikük sem az mondta, hogy hogyan élnek, hanem hogy miként kellene élniük. Az erényről, s nem magamról beszélek, s valahányszor a hibákkal perlekedem, különösem a magaméival pörölök: ha majd képes leszek rá, úgy élek, ahogyan kell." 

"Megelégszem ezzel: naponta lecsípni valamennyit a hibáimból, s javítgatni eltévelyedéseimet."

 Akkor sem veti meg magát a bölcs, ha apró termetű, de jobb szeretne sudár lenni. Egészségesnek érzi magát akkor is, ha beteges a teste, vagy fél szemét elvesztette, mégis izmos testet szeretne, de ezt is csak úgy, hogy tudja, van őbenne valami, ami egészségesebb és izmosabb.
 Elviseli a gyenge egészséget, de szilárdat szeretne. Mert bizonyos dolgok, ha mindent összeadva keveset számítanak is, s a lényeg csorbulása nélkül meg lehet válni tőlük, mégis hozzátesznek valamit az örök és az erényből fakadó boldogsághoz: úgy érinti és boldogítja őt a gazdagság, mint a hajóst a kedvező és sebes fuvallat, a derült ég, vagy fagyos, téli nap egy napsütötte hely.

Ugyan ki állítja azt a bölcsek közül (a sztoikusokra gondolok, akik számára az erény az egyetlen jó), hogy ezekben, amelyeket közömbös dolgoknak nevezünk, is van valami érték, s egyik fontosabb, mint a másik? Közülük egyik-másik dolognak jut némi tisztelet, némelyeknek sok. Ne tévedj tehát: a gazdagság a fontosabbak közé tartozik.
"Miért mosolyogsz rajtam - kérdezed -, ha számodra is éppen annyira fontos, mint számomra?" - Szeretnéd tudni, hogy mennyire nem egyformán fontos? Ha kifolyik kezeim közül a gazdagság, nem visz magával semmit, csak önmagát, te azonban ámuldozol majd, és úgy hiszed, hogy megfosztottak saját magadtól, ha a gazdagság odább áll. Nálam a sutban, nálad a főhelyen trónol a gazdagság. Végeredményben én ura vagyok gazdagságomnak, te azonban a gazdagságod rabja vagy."

"Amim van, nem rejtegetem hitványul, s nem szórom két kézzel. Úgy hiszem, hogy semmi sem enyém inkább, mint az, amit jól ajándékoztam el. Nem számolgatom, s nem súlya vagy valami más alapján mérem jótéteményeimet, hanem aszerint, milyen lelkülettel fogadják. Sohasem lesz sok az a számomra, amit méltó embernek ajándékozok."

"Lenézem a szerencse egész birodalmát, de ha szabad választanom, a jobbat veszem el. Minden, ami jut nekem, jó lesz, de jobban szeretném, hogy a könnyebbek, az édesebbek jöjjenek, s amelyek kevés bajt hoznak."

"Veszteség, gyász, különböző csapások sújtsák mindenfelől a lelkem, egyetlen percem se legyen zokszó nélkül: emiatt nem fogom nyomorultnak nevezni magam a nyomorúságok közepette, emiatt nem átkozok majd egyetlen napot sem: már gondoskodtam ugyanis arról, hogy egyetlen napom se legyen fekete."

Seneca: A haragról

Igazából ezzel akartam kezdeni, csak addig olvasgattam, hogy elcsúszott. De így is jó. Kiírogattam a kedvenc idézeteimet, mert jó visszaolvasgatni, de az eredeti levél gazdag tartalmának ez csak egy vérszegény kivonata. (Nem a Readers Digest válogatása.)

Ami igazán izgalmassá teszi ezeket a leveleket, az a perspektíva, ahonnan Seneca szemléli az emberi lelket. Mármint a végtelen lehetőségek perspektívájából: mi lesz egy jellemhibából, ha nincs, ami kordában tartsa. Persze, mi nem vagyunk teljhatalmú uralkodók, de tény, hogy mindenki addig megy el, ameddig teheti. A kár minden esetben tetemes. Teljhatalmú uralkodók esetében szó szerint is tetemes.

"Hogy tudd, miképpen kezdődnek a szenvedélyek: hogyan fokozódnak és törnek ki: az első felindulás nem szándékos, hanem mintegy előkészítése a szenvedélynek, illetve annak egyfajta fenyegetése; a másik fokozat az, amikor az akarat már nem tiltakozik, mintha meg kellene bosszulni, ha sérelem érte, és bűnhődnie kellene annak, aki a jogtalanságot elkövette, a harmadik már kezelhetetlen indulat, amely nemcsak kötelességérzetből akar bosszút állni, hanem mindenáron, amely már az értelem fölébe kerekedett."

"Semmi olyasmit nem kell szenvedélynek nevezni, ami véletlenszerűen hat a lélekre: ezeket inkább - hogy úgy mondjam- eltűri a lélek, semmint teszi. A szenvedély tehát nem az, hogy a történések láttán felindulunk, hanem hogy átadjuk magunkat ezeknek az indulatoknak, és ezeket a véletlenszerű felindulásokat követjük. Aki tehát az elsápadást, a kibuggyanó könnyeket, a nemi izgalmat, vagy a mély lélegzetvételeket, a hirtelen szúróssá váló tekintetet, vagy valami ehhez hasonlót a szenvedély jelének, a kedélyállapot ismertetőjegyének tartja, téved és nem ismeri fel, hogy ezek a test reakciói.

A haragot nemcsak megindítani kell, hanem hagyni, hogy kitörjön, mert az egyfajta lendület: sohasem lehet azzá az ész beleegyezése nélkül, mert lehetetlen bosszúról és büntetésről dönteni a lélek tudta nélkül. Valaki úgy gondolja: bántották; meg akarja bosszulni, de valamilyen ellentétes értelmű ok miatt mégis lecsillapodik: ezt én nem nevezem haragnak, hanem csak a lélek értelemnek engedelmeskedő felindulásának."

"A harag a lélek szándékos és bosszúra ösztönző törekvésének izgatottsága."

"Na de néha nem nagy lélekről tanúskodnak a haragos ember szavai?" Sőt, inkább hogy fogalmuk sincs az igazi nagyságról, mint amilyenek ezek a szörnyű, utálatos szavak is: "Gyűlöljenek, csak féljenek tőlem!" nem mellékes, hogy Sulla korában íródtak. Nem is tudom, hogy meyikkel kívánt rosszabbat magának: azzal-e, hogy gyűlöljék, vagy hogy féljenek tőle. "Gyűlöljenek!" Amikor ezt mondja, a jövőre gondol: hogy megátkozzák, tőrbe csalják, elpusztítják. S  mit fűz hozzá? Verjék meg az istenek, annyira méltó ellenszert talált a gyűlöletre! "Gyűlöljenek!"- és? Csak engedelmeskedjenek? Nem. Csak helyeseljenek? Nem. Hanem mit? "Csak féljenek tőlem!" Ilyen áron még azt se óhajtanám, hogy szeressenek.

Ez szerinted egy nagy lélek szava? Nem nagyság ez, hanem embertelen elvadultság."

"De hát az ellenséggel szemben- mondják- szükség van a haragra!" Sehol sem kevésbé, mint ott, ahol nem fejetlen, hanem nagyonis higgadt és engedelmes rohamra van szükség! "

"A gladiátorokat védi mesterségbeli tudásuk, de védtelenné teszi az indulat."

"Egyetlen más érzés sem olyan bosszúvágyó, mint a harag, de éppen ezért alkalmatlan az igazságtételre: túlságosan hirtelen, megfontolatlan, mint szinte minden más szenvedély, és saját maga útját akadályozza céljai elérésében.

"A haragtól csak az lesz bátrabb, aki harag nélkül egyáltalán nem volt az: így tehát a harag nem segíti a bátorságot, hanem helyettesíti azt. Ha a harag valamiféle jó volna, nem a legtökéletesebb embereket jellemezné-e? Valójában azonban a legharagosabbak a csecsemők, a vénemberek és a betegek: természetüknél fogva mindig a gyengék a legpanaszosabbak."

"Lagymatag lélek az - mondhatja valaki- akiben nincsen harag." Ez igaz, ha nincsen benne valami, ami a haragnál erősebb. Nem muszáj, hogy az ember rabló legyen vagy áldozat, könyörületes vagy kegyetlen. Az előbbi túlságosan gyenge, az utóbbi túlságosan kemény lélekre vall; a bölcs legyen kiegyensúlyozott és az erélyesen elvégzendő feladatok közben ne a haragot, hanem erélyét használja."

" A legjobb orvosság a harag ellen a haladék. Ezt kérd tőle már a kezdetkor, nem azért, hogy megbocsásson, hanem hogy mérlegeljen: heves ugyanis az első lendülete, de enged magából, ha kivár. Ne is az egészet próbáld megszüntetni: az egésznek vége lesz, ha részekre szabdaljuk. "

"---vagy a dolog szokatlansága tesz bennünket haragossá, vagy a valóság hiányos ismerete. ...Fabius a hadvezérre mondta, hogy a legszánalmasabb mentegetőzése ez lehet: Nem gondoltam volna! - én ezt ugyanilyennek tartom az emberre: mindenre gondolj, mindenre számíts: még a jó jellemben is megvan valami érdesség."

"De a haragban van valami gyönyör, és kellemes dolog viszonozni a nekünk okozott fájdalmat." Egyáltalán nincs így: nem úgy van, mint a jó cselekedetek esetében, hogy illő a jótettet jótettel viszonozni, itt pedig a jogtalanságot jogtalansággal. Ott az a szégyen, ha alulmaradunk, itt, ha győzünk. Emberhez nem méltó és mégis jogosnak elfogadott a bosszú, és a megtorlás nem sokban különbözik tőle, legfeljebb a jogtalanság időrendjében, aki csak viszonozza a fájdalmat, annak csak mentegethetőbb a vétke. "

"Béketűrőbbé tesz bennünket, ha arra gondolunk, régebben miben volt hasznos nekünk az, akire haragszunk, és szolgálatai máris kiegyenlítik a sértést."

"Vajon akar-e valaki is olyan súlyos ütést mérni az ellenségre, hogy a keze is a sebben maradjon, és a csapás miatt ne tudja visszahúzni azt? Márpedig ilyen fegyver a harag: alig lehet visszavonni."

"Szókratész állítólag, mikor egyszer pofon ütötték, csak ennyit mondott: bosszantó, hogy az ember nem tudhatja, mikor kell sisakban elmennie otthonról."

"Ne legyen szabad semmi számodra, amíg haragszol. Miért? Mert akkor azt akarod, hogy minden szabad legyen."

"A nekünk legkedvesebbekre haragszunk meg, mert kevesebbet adott, mint amit elvártunk, és mint amit mások kaptak, holott mindkét dologra van orvosság.
Jobban kedvezett a másiknak: elégedjünk meg azzal, ami nekünk jutott, összehasonlítás nélkül. Sohasem lesz boldog az, akit egy még boldogabb meggyötör. Kevesebbet kaptam, mint reméltem? De talán többet reméltem, mint amennyit kiérdemeltem. Ettől az érzéstől kell a leginkább óvakodnunk, mert ebből keletkeznek a legveszedelmesebb haragok, amelyek még a legszentebb dolgokra is rárontanak."

"Mindannyian megfontolatlanok és meggondolatlanok vagyunk , mindannyian megbízhatatlanok, panaszkodók, sértődősek, becsvágyók - de miért is leplezem ilyen enyhe kifejezésekkel közös nyavalyánkat-, hitványak vagyunk. Bármit is kifogásol valaki a másikban, ugyanazt ki-ki megtalálja saját magában is. Miért teszel megjegyzést ennek a sápadtságára, annak a soványságára? Pestisjárvány van. Legyünk tehát elnézőbbek egymás iránt: rosszakként élünk rosszak közt. Egyetlen dolog hozhatja meg a nyugalmat számunkra: a kölcsönös engedékenységben való megegyezés."

Kaukázus

 Ezt a dalt küldöm egy lágy gitárkísérettel minden kamaszt nevelő szülőtársamnak.

Most kell rajta fordítani egyet

Most fogok ordítani helyetted

Bazdmeg te mire vitted,

Rajtam kéred számon ami neked sem sikerülhet

Bazdmeg, bazdmeg,

Most fogok ordítani egyet

A nevedet bazdmeg, a felekezet szintúgy

A hegyedet, a terveidet

A szerepedet, sőt még a szeretetet

Azt is bazdmeg, felejtsd el

Most kell rajta fordítani egyet

Nem igaz hogy nem érzed

Most van mindörökké, ez most a valóság bazdmeg

A helyet, a többiket

Meg ezt azt időt nem te választod meg

Most kell hogy létre jöjjön, most kell, hogy létrejöjjön

Valami belőled

Rakd körbe gyertyákkal, meditálj rajta egyet

Számtalanszor számtalan lehetőség van előtted

Bazd meg! Bazd meg!

Azt az egyet ami te vagy,

Amiben biztos vagy, azt kell megkeresned

És rimánkodni és fenyegetni és baszogatni és udvarolni neki

Megszemélyesíteni, méhébe ültetni

Levetkőztetni, szarrá meditálni, amíg nem fordul valamerre egyet

Most kell fordítani rajta egyet

Most fogok ordítani helyetted.

Simit

 

Az én kedves anyósom szereti a török sorozatokat, meg a jó kis utazásokat. Én meg szeretem az anyósomat, úgyhogy mikor este megemlegette a híres-neves simitet, én azonnal ráizgultam és eldöntöttem, hogy megsütöm reggelire. Sokkal macerásabbnak tűnik, mint amilyen valójában és a végeredmény egy kívül ropogós, belül foszlósan puha péksütemény, amiről egy blogon méltán írták: egylírás menyország.

Recept itt: https://streetkitchen.hu/pekseg/simit-az-igazi-torok-streetfood/

Annyit változtattam rajta, hogy a vízzel elkevert mézhez adtam egy kis juharszirupot, hogy melaszosabb íze legyen.

Seneca: A nagylelkűségről

Tegnap ezzel szórakoztattam magam Pestre menet.

Vannak forró helyzetek az életben. Oscar Wilde, aki a kikötőkbe járt fiúszeretőkért, azt mondta: olyan ez, mint tigrisekkel vacsorázni. Nero császár idejében hivatalt betölteni nem lehetett kevésbé kockázatos. Nero nevelőjeként, sztoikus filozófusként hivatalt betölteni és egy labilis idegrendszerű, erkölcsileg ingatag, korlátlan hatalomtól megszédült ifjút a jó felé teregetni, na, ez sem egy életbiztosítás. Csak manipulálni lehet, nincs mese, mert nem lehet vele úgy beszélni, mint egy normális emberrel, de a cél ez esetben szentesíti az eszközt. Az egész beszéd retorikailag egy zseniális példája annak, hogy lehet védőhálót szőni szavakból egy zakkant elme köré. (Sajnos, minden védőháló felfeslik inkább előbb, mint utóbb, amit nem belülről foldoznak.)

Így hát a mű szerkezete a következő:

Hipnotizálás

Igazság

Hipnotizálás

Hipnotizálás

Hízelgés

Igazság

Hízelgés

Igazság

Hízelgés

Hízelgés

...és a hájjal kenegetés közben patikamérlegen kimérve, eleinte pipettával  csepegtetve, majd egyre szélesebb folyamban zúdítva a tanács.

A kedvenc részem, ahogy a különbségeket tárgyalja a zsarnokok és a nagy királyok között:

"XIII.1. A szelíd és békésen kormányzó uralkodóhoz a hadserege is annyira hűséges, hogy a közjó előremozdítására használhatja fel. A jó katona, mikor látja, hogy a közbiztonságért fáradozik, minden nehézséget olyan szívesen vállal, mintha apját védené. 

Ugyanígy természetes az is, hogy azt a másikat, a kegyetlen és vérszomjas zsarnokot csak kelletlenül tűri a testőrsége. 

2. Nem lehetnek jóakaratúak és megbízhatóak a segítőtársai, ha kínpad, kivégzőeszközök és kivégzőszerszámok közt, halálra készen kell élniük, és embereket vet eléjük, mint a vadállatoknak.

Az ilyen uralkodó bármely bűnösnél nyugtalanabb és szerencsétlenebb, hiszen minden istenben és emberben gaztettek tanúit, egyszersmind bíráit féli. Ez oda vezet, hogy viselkedését már nem változtathatja meg.

Bizony a kegyetlenségben az a legrosszabb, hogy ki kell tartani mellette, mert elzárult előtte a jobbhoz vezető út. A bűnöket csak bűnökkel lehet megvédeni. Mi lehet szörnyűbb, mint ha valaki kénytelen gonosz maradni?

3. Ó, mennyire szánalomra méltó az ilyen, legalábbis a maga szemében! Hiszen mások nem is sajnálhatják meg őt, aki gyilkolásra és rablásra használta a hatalmát. Otthonában éppúgy, mint másutt, mindent gyanúsnak talál. Fegyvertől fél, ezért fegyverhez folyamodik. Nem hisz sem barátai hűségében, sem gyermekei jóságában. Mikor végigtekint mindenen, amit tett és amit még tenni fog, és gaztettekkel, kegyetlenséggel terhelt lelkiismeretével szembenéz, akkor gyakran elfogja a halálfélelem, de még gyakrabban a halálvágy, mert undorítóbb önmagának, mint szolgáinak.

4. Mennyire más az, akinek mindenre gondja van, még ha egyes dogokkal jobban, másokkal kevésbé törődik is! Az állam minden egyes részét úgy óvja, mintha saját teste volna. Hajlik a szelídségre, és ha fenyítést alkalmaz, látszik rajta, mennyire akarata ellenére nyúl a keserű orvossághoz. A lelkében sem ellenséges érzület, sem vadság nem lakozik. Hatalmát békésen és mindenki javára használja fel. Azon igyekszik, hogy uralma elnyerje polgártársai tetszését. Boldognak érzi magát, ha szerencséjét másokkal is megoszthatja. Beszéde nyájas, nem tér ki mások barátsága és közeledése elől. Tekintete, ami leginkább hat az emberekre, szeretetreméltó. A méltányos kívánságokkal szemben jóindulatú, bár a merész kérések hallatán sem hajthatatlan. Az egész állam szereti, védi, tiszteli.

5. Róla az emberek a háta mögött is ugyanazt mondják, amit a jelenlétében. Vágyódnak arra, hogy gyermekeik szülessenek.és az állam rossz sorában titkon óhajtott gyermektelenség nem szokásos körükben. Senki sem kételkedik abban, hogy gyermekei hálásak lesznek azért, hogy ilyen korban hozta őket világra."

Sokat gondolkodtam rajta és még máig sem vagyok biztos abban, hogy ki lehet-e gáncsolni a gonoszságot, aminek mindig a feneketlen kívánságok az okai. Főleg, ha mindezekhez ilyen lehetőségek társulnak. Az kevés, ha az ember az eszével tudja, hogy mi lenne a jó és a hasznos, ha a kívánságainak nem tud egy belső határt szabni. Van rá esély, hogy csak elmélyíti a kognitív disszonanciát és akkor az őrület elkerülhetetlen. Másrészt: ha az ember nem tesz semmit, csak végignézi, abból mi lesz? Muszáj megpróbálni valamit.

Leírom ide a kedvenc idézeteimet.

"... a helyes tettek igazi gyümölcse maga a tett, s az erényeknek nincs magukon kívül méltó jutalmuk."

"A vágyak sohasem mérsékletesek annyira, hogy a beteljesüléssel megelégedjenek. Ez csak lépcsőfok szokott lenni a nagytól a még nagyobbhoz: a reménytelent is elérők rögvest még képtelenebb reményeket kezdenek szövögetni."

"Nem válogatás nélkül mindenki irányában kell nagylelkűnek lenni, de nem is csak nagy ritkán, mert épp olyan kegyetlenség mindenkinek megbocsátani, mint senkinek sem. Mértéket kell tartanunk, de mert a helyes arányt megtalálni nehéz, semmiképpen sem szabad túlzásba esnünk, legfeljebb az emberiesség irányában."

"A nagy szerencséhez nagy élek is illik. Ha a lélek fel nem emelkedik szerencséje magaslatára és úrrá nem lesz rajta, akkor bizony sorsát is lerántja magához a porba."

"Nem tudom, nem-e éppen az bocsát meg a legnehezebben, aki maga is gyakran rászolgált, hogy bocsánatért esedezzék. Mindnyájan vétkezünk: egyikünk nagyobbat, másikunk kisebbet, egyikünk szántszándékkal, másikunk talán véletlenségből vagy mások hitványsága miatt sodródik bele. Némelyikünk talán csak nem elég szilárdan tartott ki jó elhatározása mellett és bűntelenségét akarata ellenére, sőt ahhoz ragaszkodva veszítette el. 

És nemcsak vétkeztünk, vétkezni is fogunk életünk végéig. Még ha valaki olyan tökéletesen kiirtotta is lelkéből a bűnt, hogy semmi sem tudja őt többé megzavarni vagy tévútra vezetni, a bűntelenséghez akkor is bűnökön keresztül jutott el."

"A királyi méltósághoz ... még a dühös szó vagy szitkozódás sem illik. Ugye azt gondolod, súlyos dolog megtagadni a királyoktól a beszéd szabadságát, amihez még a legközönségesebb embernek is joga van? Azt mondhatod: "Hiszen ez rabszolgaság, nem uralkodás!" Hogyhogy? Hát nem jöttél még rá arra, hogy az uralkodás előkelő rabszolgaság?"

"A legfőbb hatalomnak éppen abban rejlik a szolgasága, hogy kisebbé nem válhat."

"A gyakori bosszúállás kevés emberben nyomja el a gyűlöletet, de felszítja mindenkiben. Előbb kell megszüntetni a kegyetlenség szándékát, mint az okát."

"Nincs olyan élőlény, amelyikkel annyi baj lenne, nincs olyan, amellyel nagyobb művészet lenne bánni, mint az emberrel és nincs olyan, amelyet nála jobban kellene kímélni."

"Én bizony a kifáradt kegyetlenséget nem nevezném könyörületességnek."