Korai Öröm, Kobuci

Ha bármikor meglátom a facebookon, hogy Korai Öröm koncert lesz, azonnal zsibogni kezd a lábaimban a vér. Nem véletlen, mert életem legfelszabadultabb bulijait ezeken éltem meg. Ez több, mint pavlovi reflex, majdhogynem rajongás. 

A Kobuci Kerthez amúgy is jó élményem fűződik, mert tavaly is volt szerencsénk egy nagyon klassz Palya Bea koncerten résztvenni. Ez a félig szabadtéri, mégis falak által behatárolt tér, némi tánctér, lazán elhelyezett sok pad, nagy büfé bejön nekem. Kint is vagyok, bent is vagyok. Amúgy is nagyon szeretem a koncerthangulatot, mikor sok-sok ember zenei ízlésének halmaza közös metszőpontba ér.  Itt vagyunk, kis köröcskék, háromszögek és persze kockák a metszetben és arra várunk, hogy valami nagyon jó történjen velünk. Ennek vitathatatlanul megvan a varázsa.

Félórás késéssel kezdődött a koncert, addig iszogattak, ettek, beszélgettek az emberek, nyugodt, laza volt a hangulat. Számomra majdnem ugyanolyan érdekes a közönség, mint az előadók: mindig átvizslatom a sorokat. Vannak az igazi kiéhezett rajongók: ők a tánctér elején foglalnak helyet és szinte azonnal transzbaesnek, úgy ropják. Vannak, akik simán jól érzik magukat, táncolnak. Aztán vannak a ringatózók és végül a pasik sörrel. Ennek a minősített esete a mindenről, de főleg a nőkről lemondás 1.számú jelképével, a zsíros-lilahagymás kenyérrel lézengő ürge.   Van akinél viszont időzített bomba: láttam az első sorokban valakit, aki két sörrel ropta... na, neki nem lettem volna a szomszédja. Nem morgás a részemről, számomra tényleg érdekes, hogyan szórakoznak az emberek. Az meg különösen tetszett, hogy ahogy kigyúltak a reflektorok, már húzódtak középre, elölre a népek. Tapintható volt a várakozás, a vágy arra, hogy kicsit sodortassák magukat a zene hullámai által, ringasson el, korbácsoljon fel, hadd éljék át az eksztázist egy kicsit. És én is, én is, én is!

És akkor még semmi sincs, csak egy kis füst kezd el a színpad mögül gomolyogni. Egymás után felkapcsolódnak a reflektorok. A zenészek elfoglalják  a helyüket és megjelenik Vécsi Tibor, aki mióta nem láttam, hosszú, fehér szakállat növesztett. Akárhányszor meglátom a színpadon, megúszhatatlan az első megrökönyödésem azon, hogy szinte artikulátlanul potyognak a szájából a szavak. Nem kínos ez ennyi tanult zenész között? És mindig ugyanaz van: elkezdődik a zene és ez a szétcsapott narkós csövesnek látszó ember valami sámánfélévé változik, és nélküle az egész produkció szegényes és szürke lenne. Nem tudok rájönni ennek a titkára. Hajszálpontosan addig tart ez az illúzió, amíg szól a zene.  Amint két szám között egy összekötő mondatot kell mondani, elillan. De most mégvalami volt, ami miatt egészen elszorult a szívem. Amire ebben az ordas 2020-as évben mindenki rádöbbenhetett, az is, akinek eddig bárminemű illúziói voltak arról, hogy megéri Magyarországon zenésznek lenni. Nemcsak rockzenésznek, hanem bármiféle zenésznek. Vagy előadóművésznek. Tökmindegy hol játszol, mit játszol, ha nincs előadás, nincs bevételed. Ha Schubert, ha rock'n'roll, éhen dögölhetsz. Ezt nem tudtam teljesen kizárni a gondolataim közül. Mindezek ellenére nagyon jó hangulatú volt a koncert, mert a zenészek igazán odatették magukat, az emberek felszabadultan táncoltak, szórakoztak, jól mulattunk.