Van nekem egy igencsak kedvelt oldalam a facebookon, Studiolum címen fut. Egy igazi világcsavargó töltögeti nagyon érdekes, rövid kultúrtörténeti, utazási témájú posztokkal, amiket aztán időnként blogjában, a Wang folyó verseiben bővebben is kifejt. A napokban a milánói George de la Tour kiállításról tett fel képeket rövid szöveggel kísérve.
Engem egészen lenyűgöznek ennek a barokk festőóriásnak a képei. Csak néztem és ámultam, hogy szerethet bele valaki ennyire az éjszakába, az elmúlásba, abba a fénycsóvába, amit egyetlen gyertya, zsarátnok adhat. Ezt csak az ismeri, aki virrasztott már fenn egyedül az alvó világmindenség közepén. Ez az óra, ez a fény nem az objektív tudásé: merőben szubjektív, nagyon elevenbe vágó és szuggesztív. A magány órája, amit akár rezignáltan, akár kétségbeesetten veszünk tudomásul, nem megosztható. Mintha az ilyenkor megszülető gondolatoknak köze se lenne a reggeli pragmatikus, optimista világlátásunkhoz. Többnyire a kettő között van az igazság és egyiket se szabad elfelejteni.
Juhász Gyula: Éjszaka
Ki homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj felettem minden éjen!
Az árnyak titkosan közelgnek
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!
Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése