Hiába a képek özöne, a vizuális cunami, én változatlanul rajongok a jó fotókért. És szerencsére azokból is van szép számmal. A héten egy múltszázadi fotográfusnő, Imogen Cunningham munkásságában mazsoláztam. Rövid életrajz ITT
Én magam nem vagyok valami nagy fotós, valahogy mindig sokkal kevesebb van a képeimen, mint amit a szememmel (és persze az agyammal) látok, ezért mindig ámulatra késztet, ha valaki a kamerájával színvallásra készteti a teremtett világot. Mutasd magad! És akkor kiderül, hogy a porcelánfinomságú szirmok mögött zavarbaejtően erotikusak azok a bibék, hogy duzzad az Élet az aloésarjakban, hogy milyen hamvas egy fiatal lány mellbimbója és hogy mit mesél el egy vetetlen ágy. Ettől a mélyrehatoló, alapos tekintettől válik feledhetetlen mesterművé a mindennapi.
Vannak olyan dolgok az életben, amikről nem lehet ujjongás nélkül beszélni és ezek egyike a kora reggeli fürdőzés a Balatonban. Még Balatonberényben szoktam rá, annak persze volt még egy plusz luxusa. Minden élővíznek megvan a maga illata, szaga, jellege és tudom, hogy milyen a kritálytiszta tengervízben úszni és szeretem is. Az illatát is, a színét is, meg hogy olyan megbízhatóan csábít a vízbe mindig. De a Balatonnál éppen az a legjobb az egészben, hogy olyan más mindig. Most szerencsénk is volt, mert elég heves esőzések voltak, ezért tiszta és viszonylag hűvös volt a víz, ezt nagyon szeretem. Mondjuk ez pénteken délután még nem nagyon látszott: habos volt és zavaros. Annál csodásabb látni, ahogy reggelre kitisztul, kipiheni magát: acélkéken, ezüstös csillogással, enyhén fodrozódva vár. Tiszta agyagszagú, hűvös és selymes. A vízi, vízparti madarak is a vízparton tollászkodnak, sokan még a szárnyuk alá dugott csőrrel bóbiskolnak. Ilyenkor még a vízinövények sincsenek felborzolódva, a sima homokon lépegetünk be a mélyebb víz felé, ahol már érdemes kicsit nekirugaszkodni. Mindig mi voltunk az elsők a vízben Zsófival és még sokáig nem jött senki - kiválasztottnak éreztük magunkat, hogy valami olyasmit élhetünk át, amiről a többieknek sejtelmük sincs. És ez így is volt. Kicsit áhítatosan, halkan beszélgettünk tempózás közben, meg ne zavarjuk ezt a nyugalmat. Ez volt a legjobb ebben az egészben.
A HBO2-n láttuk ezt a filmet a napokban. Se az Amerikai szépség előtt, se azóta nem láttam ilyen jó filmet az életközepi válságról.
És bár Ben Stillert sose szerettem, meg kell, hogy mondjam: remek volt. Egy jóravaló fickót játszik, aki az egyetem után kitalálta annakidején a maga kis vállalkozását, amiből tisztességes jómódban megél a család. A fia kiemelkedő zenei tehetségként lehetőséget kap arra, hogy a Harvardon tanulhasson. Brad elkíséri a fiút Bostonba, a felvételire, és csak ott derül ki, hogy elnézték a megmérettetés időpontját. Hogy ne essen kútba a lehetőség, Brad elkezdi hívogatni a hajdani, időközben hírességgé vált hajdani barátait, és az egyik segítségével mégiscsak lehetőséget kap a fiú a meghallgatásra.
Az, hogy egy időre földrajzilag és életvitelileg is kiszakad a mindennapjaiból, ráadásul még az egykori osztálytársai, barátai sikerét látja, más perspektívába helyezi a sorsát, erőfeszítései eredményét. Óhatatlanul összehasonlítgatja a saját sorsát az övékkel és egyre kisszerűbbnek látja a tulajdon életét. Hirtelen átjárja a keserűség és vívódni kezd a féltékenység, az elvesztegetettnek hitt évek és a hirtelen rászakadt öregedés pokoli érzésében. Cseppet sem vígasztalja, milyen remek srácot nevelt, sőt: előveszi a rettegés, hogy a fia sikereinek fényében micsoda lúzernek látja majd mindneki őt. Ahogy halad a történet, szép lassan azért árnyalódik a kép és kiderül, hogy mi minden is lappang az ún. sikeres életek mögött. Mindezzel együtt nincs semmi elkenve, megszépítve, a beszélgetések és a belső monológok okosak és igazak. Remek film volt!
