Tengerészélet

"Egy idős, nagyon okos pszichoanalitikus, Wilfred Bion a halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy csak az lépjen kapcsolatba, aki szeret viharos tengeren vitorlázni. És ezt azért mondta, mert nagyon sokan jártak hozzá, akik azt hitték, hogy ha egy párkapcsolat viharos, akkor valami baj van. De ő rájött arra, hogy a párkapcsolat nem lehet más, csak viharos. Vannak olyan tengerészek, akik szeretik, élvezik, és túl akarják élni a viharokat. Sőt, ő egyenesen azt mondta, hogy aki nem élvezi, vagy el akarja kerülni a vihart, az ne is legyen tengerész."

Ezt az interneten olvastam. Nem tartom ám magam a párkapcsolatok nagy szakértőjének. Sőt. De ez az idézet nagyon jó példája annak, hogyan vezethetnek félre minket a szavak.
Mert ez a szövegkörnyezetéből kiragadott kis részlet számomra első olvasásra arról szól, hogy a párkapcsolatban belefér, hogy használjuk a szavak teljes harci arzenálját. Pár évtized alatt felszerelkezünk ám mindenfélével mindkét oldalon, szép készleteink vannak a mívesebb és az egészen brutkó kőkorszaki fegyverekből, hogy a lángszóróról ne is beszéljünk. Én is szeretem a kis hidegvegyvereimet, ezért tökéletesen igazolva éreztem a harcmodoromat, meg a párkapcsolathoz való hozzáállásomat. Így akartam érteni.
De ez a szöveg nem kalózokról szól, hanem tengerészekről. Szóval nagyon szép az a sok fegyver, de ha egy csónakban evezünk (hogy maradjunk az eredeti képnél), akkor csak arra érdemes ezeket használni, hogy egymást megvédjük. A hányattatásokat nem a hajók meg a tengerészek idézik elő (max. rosszul navigálnak, vagy szimplán pechesek, a nyílt vizek kiszámíthatatlanok, ugyebár). És (ha már itt vagyunk), az se járja, hogy mindig csak az egyik tengerész lapátoljon, mert abból előbb-utóbb baj lesz. Aztán meg, hogy ne felejtsük el élvezni a viharmentes napokat, mert hát azokból van több. Így szép a tengerészélet.

Volt egyszer egy Hollywood

Úgy alakult, hogy most egészen közel a bemutatóhoz sikerült megnéznünk az új Tarantino-filmet. Nem szeretnék spoilerezni, csak annyit mondhatok: méltán nagy a lelkendezés a film körül! Leonardo di Caprio valami fergetegeset játszott. Pár éve sikerült kitörnie a szépfiú szerepből és remek színészi alakitásokat nyújt. Jót tett neki a kor: csúnya lett es izgalmas. Brad Pitt persze megkímélt, szép és fanyarkásan vicces. Nagyon jók voltak együtt.
Hosszú volt, 2,5 óra! De tele sok-sok emlékezetes jelenettel, poénnal. Lefekvéskor is hangosan felnevettem a Bruce Lee-s jeleneten. De közben végigszorongtam, ahogy közeledtünk a bestiálisan kegyetlen végkifejlethez, ami már történelem. Mesteri volt, minden perce.
A film maga a mozi és a valóság viszonyáról szól. Olyan érzésem van tőle, mint a hosszú szerelmi házasságok túlélőinek vallomásaikor: kicsit édes, kicsit fanyarkás sok öniróniával. Imádtam. És kicsit válaszol is aTarantinot ért örökös kritikákra, amit a sok hentelés miatt kap: nézzetek már körül... Bárcsak annyira lenne kegyetlen az Élet, mint a mozi!

Nem cizellált, de van benne igazság

" A fantázia egy fétis. Ha egy férfi azt kéri egy nőtől, hogy fekete, csipkás bugyiban legyen és ne vegye le a cipőjét, mert csak akkor áll fel a fasza, ha ezek megvannak, az a fétis. De az is az, ha valaki szeretkezik egy nővel, de az anyját képzeli oda. Itt megint a háromszögelés esete forog fenn: a férfi, a nő és a fantázia, vagy a bugyi és a magassarkú cipő. Mindez nem egyéb, mint menekülés azért, hogy a másik ember ne legyen fontos nekem, mert nem akarom meggyászolni, ha meghal, vagy ha otthagy. Már az elején beépítem a kapcsolatba a fétist, megtartom a bugyit, a cipőt vagy a fantáziát, és ráadom egy másik nőre. Így soha nem kell meggyászolnom senkit. Ha van egy kedvenc fantáziám, akkor mindegy, ki a nő, ki a férfi. Becsukom a szemem, a másik meghalhat, mégis megmarad a fantázia, kicserélhetőek lesznek a partnerek. Normális emberek is attól rettegnek, hogy le lehet cserélni őket."

(Persz ez is Feldmár) 

Feldmár András-Büky Dorottya: Kapcsolatok könyve

Néha annyira szerencsés vagyok. Velem most látszólag nem történt semmi extra, de valahogy megint úgy érzem magam, mint amikor gyerekkorunkban nyár végén felhúztam a tavaszi nadrágomat és bokalengős volt. Megint hirtelen szintet léptem és máshogy látok ezt-azt. 

Úgy kezdődött, hogy olvastam egy írást a fétisről. Megfogott a téma, sokat töprengtem rajta, de mivel nem értek hozzá, gondoltam, megveszem Feldmártól a Szabadság, szerelem c. könyvet, ami egyebek mellett erről is szól, meg a szexuális fantáziákról, intimitásról, szerelemről. Beugrottam érte a Libribe, de pont nem volt ez a könyv. Kicsit csalódott voltam, mert nekem ebben a témakörben pont az ő nyílt és konvencióktól mentes látásmódja, több évtizednyi tapasztalata kellett volna. Ahogy nézegettem a felhozatalt, megakadt a szemem ezen a könyvön. Elolvastam a fülszöveget, beleolvastam a könyvbe és rögtön megvettem.

Feldmárral kapcsolatban eléggé ambivalens érzéseim voltak: az anyjával kapcsolatos traumája emlegetése nélkül szinte nem múlhatott el egyetlen előadás, cikk sem, már nagyon untam ezt. A személyét övező kultusz is eléggé távolságtartóvá tett, ez a hódolat, amit az önálló gondolkodásra lusta emberek tanúsítanak a karizmatikus előadókkal szemben. Az LSD-s kísérletei, amiket a szakma hümmögve, de inkább felháborodva fogadott, újszerű és emberséges hozzáállása a pszichés zavarokban szenvedőkhöz, mind-mind felkavarták a poshadt állóvizet és ez tetszett nekem, mert szokatlansága ellenére nem volt benne semmi öncélú. 

A könyv szerkezete egy párbeszéd Büky Dorottya és Feldmár András között emberi kapcsolatokról. A mű alapgondolata, hogy igazából a kapcsolatainkban létezünk, az elszigetelt létezés maga az őrültség. Ezért sok-sok önfeledt, őszinte, tartalmas beszélgetésre buzdít. Azt is elég szabatosan kifejti, hogy mitől jó és mitől értelmetlen egy társalgás. Legfontosabb kapcsolataink: a családi kapcsolatok, a párkapcsolatok is ki vannak tárgyalva a könyvben. Hogyan választhatjuk szét az ocsút a pelyvától. De nem csak ez: a testi valónk, úgy egyáltalán a valóság, a transzcendens élmények, Platón, stb. Szóval nagyon érdekes. Szerintem Feldmárnak nagyon jót tett, hogy elkezdett a buddhizmussal, meditációval, filozófiával foglalkozni. Könnyeddé és elegánssá vált a gondolatmenete, amit átjár az érzelgésmentes, finom szeretet. Élvezet volt olvasni. Persze ne felejtsem el, hogy a könyv tartalmának legalább 50%-a Büky Dorottya érdeme.

Ezt a könyvet forgatva tudatosult bennem, amit eddig az összes filozófusnál hiába olvastam: hogy nem a testi élményeink fognak elvezetni a megvilágosodáshoz. Ez persze csak nekem új, másoknak evidens. Szép ez a senkinek nem ártó hedonizmus, amivel élek, nincs vele semmi baj, de ha csak a testi élményekre figyelek, korlátolttá tesz. Egy bizonyos szintnél nem fogok tudni távolabb látni, emelni a nívót. Olyan leszek, mint a barlangban megkötözött emberek, amik csak a valóság árnyjátékát látják a falon. Hányszor olvastam, hallottam ezt a hasonlatot, de mindig csak legyintettem rá. Most esett le, hogy ez tényleg így van. Ehhez is meg kellett egy kicsit öregedni. Ez nem azt jelenti, hogy nekem ez a célom, inkább csak azt, hogy nem tartom eleve lehetetlennek, badarságnak túllépni az érzékelésünk határain. 

"Van ez a remek szó: társalgás. Lehet, hogy jobb, vagyis több lehetőség van ebben a szóban, mint a beszélgetés szóban. Valahol a beszélgetés és a bizalmasság között van, rámutat arra, hogy főleg szavak és gondolatok csörgedeznek a társalgók között, de arra is, hogy kapcsolat van közöttük. A társalgás messze több, mint eszmecsere, a könnyed, szeretettel teli együttlét lehetőségét hordozza és egyenrangúságot feltételez. Kicsit talán könnyed, vagy inkább megengedi a könnyedséget, nem fér bele a veszekedés, az agresszió, az okoskodás, a mindentudás, de belefér a vita és az érvelés. Akik társalognak egymással, azok szerintem udvariasak, figyelmesek, nem akarák legyőzni a másikat. Társak, barátok, nem ellenségek.
...
Hogyan lehet egy beszélgetést, egy társalgást elrontani? Hát úgy, hogy nem mondom ki, amit gondolok, mert esetleg félek attól, hogy mit reagál a másik, reagál-e egyáltalán. A félelem a másik ember reakciójától meggémberíti a beszélgetést. Ha a beszélgetőtársak mindahányan spontánok és őszinték, akkor nagyon izgalmas a beszélgetés. Ha hiányzik az őszinteség és a spontaneitás, akkor dögunalom lesz az egész, felszínes csevegéssé hígul. Elrontja a társalgást az is, ha nem figyelek a másikra, ha már alig várom, hogy mondhassam a magamét. elrontja az is, ha nem a  témára figyelek, és nem abban vagyok benne, hanem támadom a másikat, vagy ha személyessé teszem azt, ami absztrakt, absztrakttá azt, ami személyes. Amikor valaki metabeszélgetésbe kezd, a beszélgetésről kezd beszélgetni, vigyázni kell. Persze ezt is lehet, de témát váltani vagy metabeszélgetést beiktatni agresszívnek tűnhet. Ha beszélgetünk valamiről és én egyszer csak irányt váltok, még akkor is, ha velem tudsz jönni egy új témába, maradhat benned a neheztelés rám, hogy játszom a hatalmast. Mindig annak van hatalma, aki tematizál.  Ha kényszerítelek arra, hogy ugorjunk más témára - számolnom kell azzal, hogy lesznek érzelmeid ezzel kapcsolatban.
…
Amire fel kéne ébrednem, az az, hogy a psziché folyamatos változásban van, valójában nincs személyiségem, nincs mit megismernem. Csak szokásaim vannak, ez alatt az érzéseim, ez alatt az élményeim, mindezek alatt én, azaz a Kis Lehetősg, ami önmagában semmi és minden. Hatással vagyunk egymásra, folyamatosan alakítjuk egymás pszichéjét, és döntéseinkkel, azok hatásaival, az azokra érkező reakciókkal folyamatosan alakul a saját pszichénk. Ha ennek tudatában lennénk, ha nem önmagunkat akarnánk fejleszteni hanem a kapcsolatainkat, éreznénk felelősséget a másik emberért és rajta keresztül önmagunkért.
Ahogy E.E. Cummings is írja, én rajtad keresztül vagyok annyira én. Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, ami megengedi két embernek, hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és leírhatatlan másságot. "

Időhurok - szubjektív beszámoló

"Beteg film, nekem tetszett." - ezzel az ajánlással adta kölcsön egy kollégám ezt a DVD-t. A tegnap esti főzőcskéhez elfogyasztott dupla karibi kávé után tudtam, hogy eljött az alkalom, mikor végignézem majd ezt a filmet. 

Ami nagyon fontos: Ethan Hawke játssza a főszerepet. Mivel a Mielőtt lemegy a napban és a Holt költők társaságában már kiderült, hogy okos és szerethető figurákat is játszik, most is megörültem neki. Ami még kellemesebb meglepetés volt, az a másik főszereplő, Sarah Snook pontos és érzékeny játéka. Talán a legmegfelelőbb szó, amivel jellemezhetném, hogy : szélesspektrumú. 

Maga a film tényleg bizarr, nem is kicsit, de nem öncélúan. A sokatmondó magyar cím (angolul a rejtélyesebb Predestination címmel illették) elég célzottan utal a tartalomra. 

A klasszikus időparadoxon szerint nem mehetsz vissza az időben megölni a saját nagyapádat, mert akkor valamelyik szülőd meg sem fogant, te pedig nem utaztál vissza az időben, stb.

Na, ez a film ezen csűr még kettőt és szerintem érdekesen. Annyira szívesen elmesélném a filmet és nehéz nem poéngyilkosnak lenni. Nekem se mondták el, ezért igazán izgalmas és borzongató volt: egy pohár vízért se mertem kimenni a konyhába, nehogy egy percet is elszalasszak a filmből! Ezért csak annyit írok, hogy történet a fiziológiai vonatkozását most hagyjuk, mert nem ez a fontos, hanem a gondolatkísérlet. Ami igazán érdekessé tette számomra, az az volt, hogy nem a technikai részletekben veszett el, hanem egy ilyen lehetőség emberi, érzelmi korlátait boncolgatta. Mert mindenki el-elréved időnként a saját életén: mit csináltam volna másként?

És ha ezekbe a sorsfordító pillanatokba visszaléphetnénk, tudnánk-e hideg fejjel dönteni és ez jó lenne-e nekünk? Vagy éppen az a meggyőződésünk akadályozna meg a helyes döntésben, hogy azt hisszük: másodszorra kiköszörülhetnénk a hibát. Az érzelmi érintettség. Ahogy némi élettapasztalatra teszünk szert, rájövünk, hogy beláthatatlan a párhuzamos univerzumok világa. Nem biztos, hogy máshogy dönteni okosabb, vagy eredményesebb lett volna, vagy ha igen, nem biztos, hogy simább lett volna az az út, valamint napfény és virágillat. Vagy éppen ellenkezőleg: simább lett volna, de akkor meg az lett volna a baj. Nem mindig léteznek kielégítően kreatív megoldások. De azért bizonyára jóérzéssel tölti el az embert, ha úgy néz végig az életútján, hogy nem hibázott nagyot. Mint egy hibátlan National Geographic gyűjtemény az első számtól kezdve, csak még szívmelengetőbb. 

Egyrészt: annyira fontos lenne, hogy az embernek legyen egy szilárd erkölcsi mércéje. Nem arról beszélek, hogy egy seprűnyél mentén éljük az életet: de legyen valami, belső tartás, vagy ha más nem is : jóízlés. Legyen egy-egy olyan elv, amiből nem engedünk. Vagy ha ez a belső tartás megroggyan, az legyen kivételes alkalom. 

De minden hiába: én szeretem a paradoxonokat, az Élet sava-borsa, hogy léteznek. (Annyira viszketett bennem egy buta közhely a gyűjteményekkel kapcsolatban, de szerencsére elég volt egyszer kikopogni magamból a klaviatúrán és szégyenkezve nyomni a Delete gombot egy kicsit és elmúlt.) Ha Isten lennék, mérhetetlenül jobban tudnám azt a teremtményemet szeretni, aki kérdéseket tett fel, próbálkozott és hibázott, mint azt, aki szépen végiglépdelt a kijelölt úton. (Ez meg önigazolás, ha-ha-ha!) De azért, szigorúan csak a játék kedvéért kipróbálnám azt a végiglépdelést is.