Feldmár András-Büky Dorottya: Kapcsolatok könyve

Néha annyira szerencsés vagyok. Velem most látszólag nem történt semmi extra, de valahogy megint úgy érzem magam, mint amikor gyerekkorunkban nyár végén felhúztam a tavaszi nadrágomat és bokalengős volt. Megint hirtelen szintet léptem és máshogy látok ezt-azt. 

Úgy kezdődött, hogy olvastam egy írást a fétisről. Megfogott a téma, sokat töprengtem rajta, de mivel nem értek hozzá, gondoltam, megveszem Feldmártól a Szabadság, szerelem c. könyvet, ami egyebek mellett erről is szól, meg a szexuális fantáziákról, intimitásról, szerelemről. Beugrottam érte a Libribe, de pont nem volt ez a könyv. Kicsit csalódott voltam, mert nekem ebben a témakörben pont az ő nyílt és konvencióktól mentes látásmódja, több évtizednyi tapasztalata kellett volna. Ahogy nézegettem a felhozatalt, megakadt a szemem ezen a könyvön. Elolvastam a fülszöveget, beleolvastam a könyvbe és rögtön megvettem.

Feldmárral kapcsolatban eléggé ambivalens érzéseim voltak: az anyjával kapcsolatos traumája emlegetése nélkül szinte nem múlhatott el egyetlen előadás, cikk sem, már nagyon untam ezt. A személyét övező kultusz is eléggé távolságtartóvá tett, ez a hódolat, amit az önálló gondolkodásra lusta emberek tanúsítanak a karizmatikus előadókkal szemben. Az LSD-s kísérletei, amiket a szakma hümmögve, de inkább felháborodva fogadott, újszerű és emberséges hozzáállása a pszichés zavarokban szenvedőkhöz, mind-mind felkavarták a poshadt állóvizet és ez tetszett nekem, mert szokatlansága ellenére nem volt benne semmi öncélú. 

A könyv szerkezete egy párbeszéd Büky Dorottya és Feldmár András között emberi kapcsolatokról. A mű alapgondolata, hogy igazából a kapcsolatainkban létezünk, az elszigetelt létezés maga az őrültség. Ezért sok-sok önfeledt, őszinte, tartalmas beszélgetésre buzdít. Azt is elég szabatosan kifejti, hogy mitől jó és mitől értelmetlen egy társalgás. Legfontosabb kapcsolataink: a családi kapcsolatok, a párkapcsolatok is ki vannak tárgyalva a könyvben. Hogyan választhatjuk szét az ocsút a pelyvától. De nem csak ez: a testi valónk, úgy egyáltalán a valóság, a transzcendens élmények, Platón, stb. Szóval nagyon érdekes. Szerintem Feldmárnak nagyon jót tett, hogy elkezdett a buddhizmussal, meditációval, filozófiával foglalkozni. Könnyeddé és elegánssá vált a gondolatmenete, amit átjár az érzelgésmentes, finom szeretet. Élvezet volt olvasni. Persze ne felejtsem el, hogy a könyv tartalmának legalább 50%-a Büky Dorottya érdeme.

Ezt a könyvet forgatva tudatosult bennem, amit eddig az összes filozófusnál hiába olvastam: hogy nem a testi élményeink fognak elvezetni a megvilágosodáshoz. Ez persze csak nekem új, másoknak evidens. Szép ez a senkinek nem ártó hedonizmus, amivel élek, nincs vele semmi baj, de ha csak a testi élményekre figyelek, korlátolttá tesz. Egy bizonyos szintnél nem fogok tudni távolabb látni, emelni a nívót. Olyan leszek, mint a barlangban megkötözött emberek, amik csak a valóság árnyjátékát látják a falon. Hányszor olvastam, hallottam ezt a hasonlatot, de mindig csak legyintettem rá. Most esett le, hogy ez tényleg így van. Ehhez is meg kellett egy kicsit öregedni. Ez nem azt jelenti, hogy nekem ez a célom, inkább csak azt, hogy nem tartom eleve lehetetlennek, badarságnak túllépni az érzékelésünk határain. 

"Van ez a remek szó: társalgás. Lehet, hogy jobb, vagyis több lehetőség van ebben a szóban, mint a beszélgetés szóban. Valahol a beszélgetés és a bizalmasság között van, rámutat arra, hogy főleg szavak és gondolatok csörgedeznek a társalgók között, de arra is, hogy kapcsolat van közöttük. A társalgás messze több, mint eszmecsere, a könnyed, szeretettel teli együttlét lehetőségét hordozza és egyenrangúságot feltételez. Kicsit talán könnyed, vagy inkább megengedi a könnyedséget, nem fér bele a veszekedés, az agresszió, az okoskodás, a mindentudás, de belefér a vita és az érvelés. Akik társalognak egymással, azok szerintem udvariasak, figyelmesek, nem akarák legyőzni a másikat. Társak, barátok, nem ellenségek.
...
Hogyan lehet egy beszélgetést, egy társalgást elrontani? Hát úgy, hogy nem mondom ki, amit gondolok, mert esetleg félek attól, hogy mit reagál a másik, reagál-e egyáltalán. A félelem a másik ember reakciójától meggémberíti a beszélgetést. Ha a beszélgetőtársak mindahányan spontánok és őszinték, akkor nagyon izgalmas a beszélgetés. Ha hiányzik az őszinteség és a spontaneitás, akkor dögunalom lesz az egész, felszínes csevegéssé hígul. Elrontja a társalgást az is, ha nem figyelek a másikra, ha már alig várom, hogy mondhassam a magamét. elrontja az is, ha nem a  témára figyelek, és nem abban vagyok benne, hanem támadom a másikat, vagy ha személyessé teszem azt, ami absztrakt, absztrakttá azt, ami személyes. Amikor valaki metabeszélgetésbe kezd, a beszélgetésről kezd beszélgetni, vigyázni kell. Persze ezt is lehet, de témát váltani vagy metabeszélgetést beiktatni agresszívnek tűnhet. Ha beszélgetünk valamiről és én egyszer csak irányt váltok, még akkor is, ha velem tudsz jönni egy új témába, maradhat benned a neheztelés rám, hogy játszom a hatalmast. Mindig annak van hatalma, aki tematizál.  Ha kényszerítelek arra, hogy ugorjunk más témára - számolnom kell azzal, hogy lesznek érzelmeid ezzel kapcsolatban.
…
Amire fel kéne ébrednem, az az, hogy a psziché folyamatos változásban van, valójában nincs személyiségem, nincs mit megismernem. Csak szokásaim vannak, ez alatt az érzéseim, ez alatt az élményeim, mindezek alatt én, azaz a Kis Lehetősg, ami önmagában semmi és minden. Hatással vagyunk egymásra, folyamatosan alakítjuk egymás pszichéjét, és döntéseinkkel, azok hatásaival, az azokra érkező reakciókkal folyamatosan alakul a saját pszichénk. Ha ennek tudatában lennénk, ha nem önmagunkat akarnánk fejleszteni hanem a kapcsolatainkat, éreznénk felelősséget a másik emberért és rajta keresztül önmagunkért.
Ahogy E.E. Cummings is írja, én rajtad keresztül vagyok annyira én. Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, ami megengedi két embernek, hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és leírhatatlan másságot. "