Jobb ez így...

Jó kis sűrű hétvége ez és olyan szép harmóniában van minden. Tegnap megtartottuk a már hagyományossá vált találkozónkat Anyuval és Tündével, bónuszkent Almához is beugrottunk.  Nagyon jó kis nap volt! Csak sajnos Anyunak nem múló lelkiismeret-furdalása van a gyerekkorunk miatt, en nem tudom, ennek sose lesz már vége? Én ebből a nem hétköznapi gyerekkorból egy csomót profitáltam. Tiszta szívvel mondom: mindent köszönök. Köszi, hogy elvált Aputól, mert ez kellett ahhoz, hogy Apu megtanulja kordában tartani az indulatait, felénk nyitni. Ha ottmaradunk, valaki meghalt volna, ez biztos. Így meg ajandék volt, ha megjelentünk. Akkorban is nagyon nehéz volt két pici gyereket (majd hármat) egyedül felnevelni nagyjából minden családi háttér nélkül, de arra vilagosan emlekszem, hogy az első pár év minden nyomot eltüntetett, boldogan éltünk. Aztán persze beindult a mókuskerék keményen. Mégis: örülök, hogy Anyunak kesőbb sose volt ideje ránk, mert amilyen maximalista, minden gyermeknevelési módszert rajtunk próbált volna ki. Így meg a nyaraimat, a szabadidőmet úgy éltem, ahogy akartam. Strandbérletünk, aztán meg uszodabérletünk volt, teljesen magától értetődően. Olyan szilaj játékokat jatszottunk, amilyeneket csak kitaláltunk es senki nem halt bele szerencsére. Nekem még csontom se tört, pedig keményen hajtottam egy gipszre. Nem volt tévénk, úgyhogy bevettem magam a könytárba es annyit olvastam, amennyit csak akartam és azt, amit akartam. Sokmindent átéltünk családilag es az egészből annyi maradt meg, hogy tudom, hogy a reménytelennek tűnő helyzeteknek is mindig van megoldása. Nem mindig fájdalommentes, sokszor nehéz, de nem szabad kétségbeesni. A beakadt homokszemek ellenére világ gépezete tovább működik, a fogaskerekek tovább forognak. Jobb lett volna egy működő családban élni, de ebből a helyzetből ennyit lehetett kihozni. Tényleg erről irtam már. Nem adták egymásnak a kilincset a nevelőapa-jelöltek, szerencsére.

A KÖKI-ből hazafelé jövet olvastam egy jó kis írást a tévés trendekről, sorozatnézésről. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg, csak sokkal jobban, mint én. Szülőként persze mindent szeretnénk megkönnyiteni a gyerekeink számára, de azzal nem lesz jobb a sorsuk, hogy a kátyúkra vetjük magunkat előttük, hogy simán lépkedhessenek az Élet országútján. Vagy ösvényein. Az mondjuk nagyon fontos lenne, hogy sziklaszilárdan tudják, hogy: mindig ott vagyunk, a legjobbat akarjuk nekik, szeretve vannak. Ha ez megvan, mindent megoldanak.  Jó volt tegnap együtt lenni, klassz volt hazajönni. Jó látni, hogy felcseperedtek a gyerekek és hogy milyen klasszak.