Csokitorta csokibabáknak

Ma kétévesek az ikrek. Félvegán családban egyértelmű, hogy a tortának is mentesnek kell lenni az állati fehérjéktől. Alon tejérzekeny is, ki is köp mindent, ami egy picit is darabos, ezért a csokitorta maradt, mint legkisebb közös többszörös.

A piskóta:
40dkg teljeskiőrlésű liszt
20dkg zabliszt
15 dkg jó minőségű kakaó
1 sütőpor
10dkg cukor
15 dkg kókuszolaj
annyi növényi tej, amennyivel jó állagú lesz a tészta

Szépen megsült, mikor felvágtam, sajnos több darabra esett, a tortakrémmel ragasztottam össze. Lehet, hogy el kéne kezdenem mozaikozni.

A krém:
20 dkg kakaóvajat megolvasztottam
2ek zablisztet picit megpirítottam benne
1 nagy kókusztejszínt
20dkg étcsokit
2 ek xilitet (halottnak a csók a többi összetevő mellett)
melegen, habverővel bekekevertem. Lehűtőttem. Mehetett volna bele egy kis rum, de a babák miatt most nem tettem bele.

A Herbaházban találtam nagyon finom vegán tejszínt. 

Habbá vertem és belekevertem a csokis krémbe. Hát...a kakaóvaj mindig meglep, milyen fasza állagot produkál a tortakrémekben. Most is így lett.
Megkentem a tortalapokat, aztán
elővettem a csillagfejes nyomógömbömet és elkezdtem elfedni a letagadhatatlant. Fagyasztott ribizlivel megszórtam és a végeredmény egy nyitott szemmel is élvezhető torta lett.

Mese egy csepp mézről

Az erdész a kutyájaval tért haza az erdőből és megállt egy kereskedő boltjánál, hogy egy korsó mézet vegyen.
Amikor a kereskedő a mézet a korsóba töltötte, egy csepp méz az útra pottyant.  Odaszállt egy légy, hogy felszívja.
A tető csurgójáról pedig egy madár szállt le, hogy a legyet elkapja.
Látta ezt a kereskedő macskája es a madár után vetette magát, de a vadász kutyája nyakoncsípte a macskát es egyetlen harapással megölte.
Ezt a kereskedő rossz néven vette, és egy kővel úgy halántékon ütötte a vadászt, hogy az meghalt.
A vadász rokonai rárontottak a kereskedő boltjára, és bosszúból őt is megölték meg a családját is, a boltot pedig kifosztották. Ekkor az egész falu lakossága rátámadt a vadász rokonaira, míg a végén már a két falu állt hadban egymással.
Így megy ez.

Heavy trip

https://youtu.be/8AQtfYY1L_Q

Ennyit már régen nevettem filmen! Persze, hogy nem amerikai vigjáték es persze, hogy a Cinemaxon láttuk. Kicsit kamaszos a humora, de szerintem ikonikus szófordulatok vannak benne. Dórinak is megmutatom.

Hétvégi lazuláshoz

https://www.youtube.com/playlist?list=PL4GOHg4nVV82ValEz9qfYQLUUbT3l80g-

Régen és most

Heves szívdobogást előidéző holmik, főleg az alsó. 

Ébresztő

Önreflexióra sarkalló élmények:
- A Mika Waltari könyv: Johannesz ifjúsága. A szabadságnak, annak, hogy senkihez nem kell alkalmazkodni, mindig árvaság a vége? De a szabadság ebben az értelemben nem is kell nekem. Lehet két ember párkapcsolatban, egymást figyelembevéve is szabad, bár ez igen ritka. Fehérhollósan ritka, de lehetséges.
- A lövészet Zsoltnál: annyira imádtam régen lőni. Most is, csak kevesebb sikerélménnyel. Hogy lehettem annyira nyugodt és magabiztos? Teljesen rábíztam magam a fegyveremre, az izmaimra, a légzésemre. A lövészetben nincs pardon, nincs mismásolás, javítani se lehet: ha nem figyelsz, azonnal kimégy a tizesből, de még a feketéből is. Ha tökéletes a fegyver, akkor nincs kire mutogatni. Jó lenne olyan koncentráltnak lenni bármiben, mint akkor.
- A jóga ma. Most szembesültem vele, mennyit veszítettem a rugalmasságomból az elmúlt fél évben. Januártól csak hébe-hóba jógáztam, meg is betegedtem. Az utolsó jógaórám febr.20-án volt. Taichi ide, taichi oda, azért abból is kevés a heti 1 alkalom. A térdbalesetem óta meg aztán a fájdalom és a kímélet miatt még rosszabb állapotban van mindenem. A comb-vádli hajlító fele igencsak megrövidült, állandó feszülésben volt. A mai óra nagyon meggyötört, persze főleg a problémámra célzatosan kirótt feladatok miatt, de utána simán lementem az edzőterem lépcsőjén és azóta is sokkal jobban érzem magam. Vissza kell állni a rendszeres jógára, nincs mese. Egy tanulsága van mindhárom élménynek: az igazi élet mind a kényelmi szintünkön (az unásig emlegetett komfortzónán) túl zajlik.

Még két fontos élmény: a jógán a 80 éves Olgi testileg-szellemileg fitten és a néni a 4-es villamoson széthullva, motyogva, elhízva, bottal. Két olyan héten vagyok túl, mikor alig bírtam mozogni a térdem miatt, nem szerettem közlekedni, hirtelen nagyon nem volt komfortos az én imádott Budapestem. Most már istenes, de mennyire örülnék a négy héttel ezelőtti állapotomnak, pedig az se volt valami edzett. (Rút sybarita váz, mondaná Berzsenyi.) Meg mindig úgy tápászkodok fel, mint egy öregasszony. Utálom ezt. Nem mintha csak rajtam múlna, milyen életminőségben öregszem majd meg, ott a genetika, bárkivel történhet baleset, stb. de butaság lenne csak úgy hagyni széthullani mindent. És az agyamról még szót se ejtettem.

Summa

SUMMA

Minden megérint.
— Úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya
F. Á.

Okuláré

Ugyan képet valamiért nem tudok telefonról beilleszteni, de ez is nagy esemény és mai történés: vettem egy olvasószemüveget.
Mindig nagyon büszke voltam a látásomra, mármint ha akartam valamit, azt elég messziről is megláttam, közelről meg perszehogy. Mostanában viszont azt vettem észre, hogy nemcsak a csomagolásokon, de a telefon kijelzőjen is sokszor homályosan látom a betűket.
Öregszem, na. Vívódtam egy pár hónapot, hiszen az én szememmel nem lehet baj, az tökéletes. Meg jött is a kisördög: na, mit nem akarsz látni? Aztán ma fogtam nagam, bementem az 1eurós boltba és vettem magamnak egy 1 dioptriás olvasoszemüveget. A franc fog itt kínlódni az apróbetűvel. Hazavittem és családilag körbepróbalgattuk. Nagy álmélkodás es ujjongás közepette állapítottuk meg mi, 40 felettiek, hogy mennyire klassz vele olvasni. De ez most szöget ütött a fejembe és csak beméretem a szemem egy szakemberrel.

Jobb ez így...

Jó kis sűrű hétvége ez és olyan szép harmóniában van minden. Tegnap megtartottuk a már hagyományossá vált találkozónkat Anyuval és Tündével, bónuszkent Almához is beugrottunk.  Nagyon jó kis nap volt! Csak sajnos Anyunak nem múló lelkiismeret-furdalása van a gyerekkorunk miatt, en nem tudom, ennek sose lesz már vége? Én ebből a nem hétköznapi gyerekkorból egy csomót profitáltam. Tiszta szívvel mondom: mindent köszönök. Köszi, hogy elvált Aputól, mert ez kellett ahhoz, hogy Apu megtanulja kordában tartani az indulatait, felénk nyitni. Ha ottmaradunk, valaki meghalt volna, ez biztos. Így meg ajandék volt, ha megjelentünk. Akkorban is nagyon nehéz volt két pici gyereket (majd hármat) egyedül felnevelni nagyjából minden családi háttér nélkül, de arra vilagosan emlekszem, hogy az első pár év minden nyomot eltüntetett, boldogan éltünk. Aztán persze beindult a mókuskerék keményen. Mégis: örülök, hogy Anyunak kesőbb sose volt ideje ránk, mert amilyen maximalista, minden gyermeknevelési módszert rajtunk próbált volna ki. Így meg a nyaraimat, a szabadidőmet úgy éltem, ahogy akartam. Strandbérletünk, aztán meg uszodabérletünk volt, teljesen magától értetődően. Olyan szilaj játékokat jatszottunk, amilyeneket csak kitaláltunk es senki nem halt bele szerencsére. Nekem még csontom se tört, pedig keményen hajtottam egy gipszre. Nem volt tévénk, úgyhogy bevettem magam a könytárba es annyit olvastam, amennyit csak akartam és azt, amit akartam. Sokmindent átéltünk családilag es az egészből annyi maradt meg, hogy tudom, hogy a reménytelennek tűnő helyzeteknek is mindig van megoldása. Nem mindig fájdalommentes, sokszor nehéz, de nem szabad kétségbeesni. A beakadt homokszemek ellenére világ gépezete tovább működik, a fogaskerekek tovább forognak. Jobb lett volna egy működő családban élni, de ebből a helyzetből ennyit lehetett kihozni. Tényleg erről irtam már. Nem adták egymásnak a kilincset a nevelőapa-jelöltek, szerencsére.

A KÖKI-ből hazafelé jövet olvastam egy jó kis írást a tévés trendekről, sorozatnézésről. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg, csak sokkal jobban, mint én. Szülőként persze mindent szeretnénk megkönnyiteni a gyerekeink számára, de azzal nem lesz jobb a sorsuk, hogy a kátyúkra vetjük magunkat előttük, hogy simán lépkedhessenek az Élet országútján. Vagy ösvényein. Az mondjuk nagyon fontos lenne, hogy sziklaszilárdan tudják, hogy: mindig ott vagyunk, a legjobbat akarjuk nekik, szeretve vannak. Ha ez megvan, mindent megoldanak.  Jó volt tegnap együtt lenni, klassz volt hazajönni. Jó látni, hogy felcseperedtek a gyerekek és hogy milyen klasszak. 

Luxus

Jön a nyár, a családi nyaralások szezonja. Spanyolország, Görögország, Horvát, mert oda mennek sokan: Horvátba (amit, ha nagyon fáradt vagyok, a mai napig Horváthországnak írok, ez annyira gáz :D). Annyiféleképpen lehet utazni. A legyeszerűbb: turistabusz, apartmantelep, félpanzió. Semmilyen kreativtást nem igényel. Valaha luxusnak számított, manapság ez már mennyire nem nagy szám. Drága is és csak alapellátást kapsz érte, közben a család egész éves költségvetését kifilézi. Ezt az ember már előre érzi, de mikor felszáll a nyugdíjasok közé a műfogsorragasztó-szagba: így lesz és nincs menekvés. 15 éve is így volt, de sokan mégis mindig így utaznak. Mindig. Nem száll vonatra, nincs az az isten. De ha ez így van, nem a saját életünket éljük, hanem a szüleink generációjáét. Ez a nyolcvanas-kikencvenes évek luxusa. Teljesen elavult! A XXI.században élünk, az internet, a dombornyomott hitelkártya (amivel bárhol lehet fizetni), az Európai Unió világában. Nincs szükség utazási irodákra, bárki tud magának szállást, vonatjegyet foglalni, útvonaltervet nyomtatni magának. Sőt, repülőjegyet is. Tetszésünk szerint utazhatunk és igazi, életreszóló élményekkel gazdagodhatunk ugyanannyiért. Csak hát a kutya nem itt van elásva.

Makacsul nem beszélünk semmiféle nyelvet a sajátunkon kívül és ezt egyre cikibb a fiatalkorunk orosztanáraira fogni, ahogy telik az idő. Mert hát oroszul se tudunk.