Egy esős nap

Vannak napok, mikor csak a szépség és valami finomság adhat erőt és mindent lebíró akaratot.

Zöldséges lángos

Nem sok híja, hogy válóok lett belőle, de végül csak elkészült. A lángostészta fele zabliszt, fele teljeskiőrlésű zabliszt keveréke, olivaolaj, élesztő, pici cukor, ilyen nyúlós, lágy állagú lett. Mikor a fűszerek közt keresgéltem, találtam egy sültcsirke fűszersót, azt még beleöntöttem, ez mondjuk nem volt rossz ötlet. Ja és a fagyasztóban még volt zellerzöldem, azt is. Mikor megkelt a tészta, akkor gyúrtam bele a lereszelt sárgarépát. Olajos deszkán kicsit még kelesztgettem, mielőtt kisütöttem volna. Ronda kis sárkányok lettek, de meglepően nagy sikere volt. Fokhagymásan, ubisalival ettük.

Krónika

Ezt a szépséges kis határidőnaplót kaptam Dóritól, mert Barni anyukája valahonnan hozott neki egy szekérderéknyit így május végén. Huh, nagyon szép! Imádom ezeket. Perzsa stílusú, kék,arany, mint a Dsida Jenő versben. A legnagyobb gondom, hogy milyen tartalommal töltsem meg ezt a gyönyörű formát. Először az jutott eszembe, hogy mindennap írok bele egy haikut. milyen ütős lenne már pár év múlva visszanézegetni. Szép gondolat, de eddig se írtam verseket, nyilván nem véletlenül. Úgyhogy arra jutottam, hogy minden naphoz felvésem azt a gondolatot, eseményt, ami aznap a legjobban foglalkoztatott. Mindig nálam lesz az én kicsikém!

Kényszerpihenő

Na tessék, itt a várva-várt "véletlen", hát hurrá! Ezt a bejegyzést a térdsebészre várakozva kezdem írni a XVIII.kerületi SZTK-ban.

A szombati crossfiten nem figyeltem a ládaralépésnél és megrándult a térdem. Megijedtem, de azért végigcsináltam az edzést a guggolós gyakorlatokat könnyítve persze és haza sétáltunk. Akkor már éreztem, hogy instabil a térdem. Otthon kinesiotape, jegelés, pihentetés, a térdem bucira dagadásával fordított arányban csökkenő optimizmus. 

Persze ez nem is igazi véletlen, ez a figyelmetlenség logikus következménye. Úgyhogy nem szeretem! :D :D :D

Szerintem egy baleseti sebésznek ugyanolyan lelki teher az emberi hülyeség, mint egy rendörnek. A balesetek és a bűncselekmények javarészének az eredője az ostobaság és a könnyelműség. Igaz, sok esetben a balesetet elszenvedők nem tehetnek a fejleményekről, szimplán áldozatok. (Nem úgy, mint én.) Az még rosszabb lehet.

A helyi sztk-ban keddenként van térdsebész és 23-an vannak előttem. Tele a váró. Ha egy picit javult volna a térdem az elmúlt 3 napban, tutira nem ülnék itt.
A sebész egyébként rendes, sőt kedves volt, meghúzogatta a lábam, megtekergette, hajtogatta, azt mondta, ne rohanjunk a műtőbe, várjunk. Én egyébként nem érzem közel se olyan rossznak a helyzetet, mint pár éve, mikor a másik térdemből kellett kihalászni a leszakadt porcokat.  Kb. abban a fázisban érzem magam, mint műtét után, mikor elkezdtem mankó nélkül járni.
Azért megpróbáltam, amit lehetett. A hétfői próbálkozásaim:

Gyógytorna és hengerezés a rohamosan bemerevedő izmaim ellen a vicces fekete pólóban, aminek a felirata szerint a 69-es pozitúra feldobja az életed. Látszik, hogy itt még volt bennem némi optimizmus. Keddre már semmi másra nem vágytam, mint egy normálisan működő lábra. Mindent rákentem, amit lehetett. A legendás és bizarr mézes káposztapakolást is kipróbáltam, ez meglepően hatékonynak bizonyult.

De még mindig nem az igazi. Rettenetes ez a lassúság, sántikálás, hogy minden mozdulatra oda kell figyelni. De annak nagyon örülök, hogy tudok sétálni, nem szorulok másra. Próbálom lehetőség szerint a normál mozgástartományt megtartani, a járás rendes ritmusát, különben szétesik a mozgás és mindenem fájni fog. Ebben sokat segít azért, hogy nem kell utazgatni, lökdösődni. Tegnap 5 perc buszozás (ülve!) nagyobb kárt okozott, mint az egész napi séta, úgy szétrázta a térdemet. Itthon meg mindenfélével szórakoztatom magam: olvasok, sütök, főzök, barnára napoztam magam. Megnéztem a Google Earth-on a házunkat felülről. Ki is mentettem a képet. A narancssárgával jelölt rész a mi "birtokunk "

Tavalyelőtti kép, ahogy elnézem. A kert egy sávnyi dzsungel, de még innen is kivehető a világoskék nyugágy :D Bárcsak használhatnám, sajnos esik az eső... Ha minden igaz, hétfőn már mennem kell dolgozni, addig igyekszem kihasználni a kényszerpihenőben rejlő lehetőségeket. Nagy butaság lenne, ha úgy ugranék vissza a mókuskerékbe, mintha mi sem történt volna.

Tóth Krisztina: Pixel

Annyira szeretem a véletleneket, hogy szinte várom őket, hátha valami ajándékot tartogatnak. Elég ritkán, de azért a lottó ötösnél lényegesen gyakrabban előfordul, hogy ez így is van. Ilyenkor mintha a sorsunk belefáradva a mindennapi életünk, játszmáink, vélekedéseink kacskaringóiba, zsákutcáiba, húzna egy világos egyenest: erre! És persze innentől kezdve ez már nem is véletlen, hanem apuci óvó keze.

Ennek a könyvnek a kapcsán is ez merült fel bennem. Rozitól kaptam kölcsön szigorúan hétfőig, mert aznap adja ő is vissza annak, akitől kölcsönkapta. Novelláskötet, amiben az írásokat egymás után kell olvasni, így áll majd össze a kép. Hm, jó. Betettem a kis hátizsákomba és egy szép, esős napon hazahoztam. Tegnap nyitottam ki, akkor láttam, hogy szépen elázott. Na tessék. Én már nem akartam könyveket gyűjtögetni, de ezt most tehetem el magamnak és vehetek egy vadiúj példányt, mert nem vigyáztam. Francba. Na nézzük!

A könyv alcíme: Szövegtest. Minden egyes novella alcíme egy testrész így: Első fejezet, avagy a kéz története. Beleolvasok és ezzel kezdetét veszi egy sziporkázó, izgalmas játék, amiben a mesélő egymással csak laza, áttételes kapcsolatban lévő történeteken keresztül mutatja be, mennyire erős hatással vagyunk a puszta létezésünkkel, a csip-csup vagy sorsfordító döntéseinkkel és nemdöntéseinkkel a környezetünkre, a szeretteink sorsára sokszor úgy, ahogy sose gondoltuk volna. Közben egyáltalán nem tanmese, minden történtben van valami esetleges, mindig többfelé is kanyarodhatnánk, ettől nagyon könnyed és elegáns lesz, na és persze éberen tart. A szövegek végül úgy állnak össze, mint a testrészek és a sok apró részletből kirajzolódik egy élő, lüktető egész. Számomra az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi meglepetése volt.