2019. május 22., szerda

Kényszerpihenő

Na tessék, itt a várva-várt "véletlen", hát hurrá! Ezt a bejegyzést a térdsebészre várakozva kezdem írni a XVIII.kerületi SZTK-ban.


A szombati crossfiten nem figyeltem a ládaralépésnél és megrándult a térdem. Megijedtem, de azért végigcsináltam az edzést a guggolós gyakorlatokat könnyítve persze és haza sétáltunk. Akkor már éreztem, hogy instabil a térdem. Otthon kinesiotape, jegelés, pihentetés, a térdem bucira dagadásával fordított arányban csökkenő optimizmus. 
Persze ez nem is igazi véletlen, ez a figyelmetlenség logikus következménye. Úgyhogy nem szeretem! :D :D :D
Szerintem egy baleseti sebésznek ugyanolyan lelki teher az emberi hülyeség, mint egy rendörnek. A balesetek és a bűncselekmények javarészének az eredője az ostobaság és a könnyelműség. Igaz, sok esetben a balesetet elszenvedők nem tehetnek a fejleményekről, szimplán áldozatok. (Nem úgy, mint én.) Az még rosszabb lehet.
A helyi sztk-ban keddenként van térdsebész és 23-an vannak előttem. Tele a váró. Ha egy picit javult volna a térdem az elmúlt 3 napban, tutira nem ülnék itt.
A sebész egyébként rendes, sőt kedves volt, meghúzogatta a lábam, megtekergette, hajtogatta, azt mondta, ne rohanjunk a műtőbe, várjunk. Én egyébként nem érzem közel se olyan rossznak a helyzetet, mint pár éve, mikor a másik térdemből kellett kihalászni a leszakadt porcokat.  Kb. abban a fázisban érzem magam, mint műtét után, mikor elkezdtem mankó nélkül járni.
Azért megpróbáltam, amit lehetett. A hétfői próbálkozásaim:

Gyógytorna és hengerezés a rohamosan bemerevedő izmaim ellen a vicces fekete pólóban, aminek a felirata szerint a 69-es pozitúra feldobja az életed. Látszik, hogy itt még volt bennem némi optimizmus. Keddre már semmi másra nem vágytam, mint egy normálisan működő lábra. Mindent rákentem, amit lehetett. A legendás és bizarr mézes káposztapakolást is kipróbáltam, ez meglepően hatékonynak bizonyult.


De még mindig nem az igazi. Rettenetes ez a lassúság, sántikálás, hogy minden mozdulatra oda kell figyelni. De annak nagyon örülök, hogy tudok sétálni, nem szorulok másra. Próbálom lehetőség szerint a normál mozgástartományt megtartani, a járás rendes ritmusát, különben szétesik a mozgás és mindenem fájni fog. Ebben sokat segít azért, hogy nem kell utazgatni, lökdösődni. Tegnap 5 perc buszozás (ülve!) nagyobb kárt okozott, mint az egész napi séta, úgy szétrázta a térdemet. Itthon meg mindenfélével szórakoztatom magam: olvasok, sütök, főzök, barnára napoztam magam. Megnéztem a Google Earth-on a házunkat felülről. Ki is mentettem a képet. A narancssárgával jelölt rész a mi "birtokunk "
Tavalyelőtti kép, ahogy elnézem. A kert egy sávnyi dzsungel, de még innen is kivehető a világoskék nyugágy :D Bárcsak használhatnám, sajnos esik az eső... Ha minden igaz, hétfőn már mennem kell dolgozni, addig igyekszem kihasználni a kényszerpihenőben rejlő lehetőségeket. Nagy butaság lenne, ha úgy ugranék vissza a mókuskerékbe, mintha mi sem történt volna.

4 megjegyzés:

Alma írta...

Uh, az egyik fő félelmem.Jobbulást, Tesó!
Nekem is mindenki a káposztás borogatást ajánlotta, sose próbáltam, de ezután még enni is fogom.

ixchel írta...

Köszi! Az a lényeg, hogy a káposztalevelek legyenek picit megtörve (átmégy rajtuk párszor a sodrófával), hogy a levét ki tudja engedni, a többit elintézi a méz.

Alma írta...

Köszi, gondolom bármilyen gyulladásra jó lehet.

ixchel írta...

Durván hatásos szer.