Megint egy Wim Wenders film. Megint egy nagyon erős történet halál visszafogottan előadva. Nem is közben, hanem csak ma reggel taglózott le ez az egész filmélmény félálomban, ahogy fel-felvillantak belőle részletek.
A történet dióhéjban: valahol Dél-Texasban a sivatagban egy végsőkig elcsigázott férfi bevonszolja magát egy romos házba és összeesik. A kórházban, mikor magához tér, nem képes beszélni és látszik, hogy szinte teljesen el van szakadva a civilizációtól, gépiesen csak menni akar tovább. A tárcájában csak egy név és telefonszám van, az öccséé, aki az ország másik feléből érte megy és nagy nehezen hazaviszi, ezzel megpróbálja az Életbe visszahozni. A hétéves kisfiával, akit az öccs eddig a sajátjaként nevelt, lassacskán megbarátkoznak. (Itt megint egy zseniális gyerekszínész, Hunter Carson)
Innentől szép lassan kibomlik a történet: miért is szaladt olyan messzire ez a fura pasas, hogyan rontotta el azt a csodaszerű párkapcsolatot, amiben élt egy mánia, ami kishíján egy egész család vesztét okozhatta volna. Hogy az igazán nagy szerelmek nem múlnak el, és ez nem biztos, hogy jó, mert egész életünkben magunkkal cipeljük és iszonyú nagy teher.
Van ezekben a Wim Wenders filmekben valami meseszerű, mindig lehetetlennek tűnő feladat, hogy megtalálják a kulcsszereplőket és mégis meglesznek. Azt sugallja, hogy ha tényleg meg akarsz találni valakit, akkor megtalálod. (1973-ban és 1984-ben is, mert hogy manapság...az nem is kérdés.)
Az egész olyan erős volt. Mikor a főhős szép lassan visszatér az életbe, a családba, az nagyon kemény. Mikor a főhős rálel a volt feleségére egy peep-showban, az nagyon kemény. Nastassja Kinski meg gyönyörű és ártatlan, egy jelenség. Nem is érti az ember, hogy maradat valaki ilyen tiszta ebben a világban. Nastassja Kinski háta meg egy döbbenet, ezt látva legszívesebben levetetném a tetkómat. Vagy hozzávarratnék.
Az tetszik ebben a filmben is, hogy mindenki annyit és úgy segít, ahogy kell. Szerintem csak így lehet reménytelennek tűnő helyzeteket megoldani, ha nem az önnön fontosságunkba szeretünk bele, hanem ott vagyunk, ha kell. Tesszük a dolgunkat. Az Élet ritkán ilyen, azért tegyük hozzá...
Egy kis zene a film ihletésére a Gotan Projecttől: https://www.youtube.com/watch?v=6usNr2zhI94
1 megjegyzés:
De jó, nézni a fogom a Wim Wenders filmeket :)
Amit a segítségnyújtásról írtál, az tök jó.Nem szabad felesleges hullámokat kelteni és akkor harmóniába tudnak rendeződni a dolgok.
Megjegyzés küldése