Konrád György: Antipolitika

Ma ennek a könyvnek egy 1986-os szamizdat kiadásába futottam bele egy antikváriumban. Eddig semmit nem olvastam Konrád Györgytől, most teljesen odavagyok az éleslátásáért, pontos, világos stílusáért. Nem is tudom, ciki, vagy inkább szívbemarkoló, hogy a harminc évvel ezelőtt leírtak lényegükben szinte mit sem változtak? Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni a könyv. 

Sárkányos mese

Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy az emberiség nehéz időszakaiban megsemmisülnek az erények. A hűség, a barátság és a szeretet örökkévalóak, mert nincs semmi, ami pótolhatná őket. Ennek bizonyságául mondok el nektek történetet, amit nemzedékről-nemzedékre adnak át az öregek a fiatalok okulására.

Réges-régen, az előző teremtések egyikén a messzi észak zord hegyei között élt egy árva lány. Apja egy harcos törzs varázslója volt, akinek csak öregkorában jutott osztályrészül a gyermekáldás. Mikor érezte, hogy közeleg a vég, készített a lánynak puha bőrből egy erős, de könnyű mellvértet. A mellvértet összekapcsoló csontgombokba varázsrúnáival a lány titkos nevét véste bele, hogy csak az nyithassa ki, aki méltó párja lehet. Nekiadta anyja ametiszt nyakékét, amiről köztudomású, hogy józansággal ajándékozza meg a viselőjét - a legválságosabb pillanatokban sem veszti el a fejét. Mikor varázserejű ajándékaival felruházta a lányt, megcsókolta és meghalt.

A lánynak magára maradva munka után kellett néznie. A házimunkát nem kedvelte, az otthonülés lehangolta, de ha járatlan ösvényre lépett, abba belebizsergett a talpa. Mihez kezdjen így? Vállalta a harcos törzs legkevésbé vonzó feladatát: kémkedni kezdett először a szomszédos, majd a távolabbi ellenségeik földjén. Jószemű, jóeszű lévén, pontos térképeket készített a harcosok számára.

Teltek-múltak az évek, és a vele egykorú hajadonok már mind férjhez mentek, csak nekik nem volt még kérője, annyira ódzkodott mindenki a józan, furcsa lánytól, aki csak a hegyeket rótta csendes magányában.

Egy ilyen útja során szegődött mellé egy igen szokatlan útitárs: egy vörös sárkány követte először messziről, majd óvatosan egyre közelebb merészkedve. A sárkányok maguk is igen magányos lények: tojásaikat forró gejzírek mellett rakják le, kikelésük után pedig teljesen magukra vannak utalva. Ezért ehet, hogy kettőt együtt csak párzási időszakban látni, akkor is csak rövid időre. 

A vének azt rebesgetik, hogy egyes sárkányokkal megesett, hogy beleszerettek egy emberi lénybe és maguk is emberré váltak. Persze még senki nem látott ilyesmit, de a mendemonda azért tartja magát.

A mi sárkányunk kíváncsiságból indult az árva lány nyomába, szag után. Valami ismerős illat csapta meg az orrát magányos bóklászása  során, ez keltette fel az érdeklődését. Ettől a pillanattól kezdve nem tágított a lány közeléből. Persze, hatalmas termeténél fogva nem maradhatott sokáig észrevétlen, ezért napról-napra közelebb merészkedett, hogy a lány lassan szokja meg a jelenlétét. 

A sárkány, hogy jóindulatát kifejezze, mindenféle hasznos holmit hordott a lány mellé, amíg az aludt: taplógombát, nyúzott őzet, egy gyökerestül kitépett virágzó bokrot, és lassacskán elnyerte a lány bizalmát, úgyhogy már ébren is a közelébe merészkedhetett. A lánynak imponált, hogy ez a szilaj lény éppen az ő társaságát keresi, na meg igen magányosnak is érezte ezt a vándoréletet, ezért maga mellé fogadta a sárkányt. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A lány hatalmas barátja társaságában messzi vidékekre repülhetett. Ahogy a magasba emelkedtek, a sárkány tarkóját borító pihe-puha bundába mélyesztette elgémberedett tagjait, ahol egykettőre átmelegedtek. Így repültek egyre messzebb és messzebb. Gyorsabban szállíthatta a híreket, pontosabb térképeket készíthetett, ezért az ellenséges törzsek egyetlen hadművelete sem maradhatott titokban. Így aztán a törzs tekintélye egyre nőtt a térségben, egykori ellenségei vagy behódoltak, vagy szövetségre léptek vele, ezért a lányra is vidámabb napok köszöntöttek.  

Ki tudja, meddig mehetett volna ez így, ha a egyik leigázott törzs varázslója bosszúvágytól hajtva meg nem sebzi mérgezett nyilával a lányt. A lány azonnal lefordult a sárkány hátáról, és egy rózsabokorba esett. A sárkány gyorsan megragadta a mellvértjénél fogva és közös szállásukra vitte. Kétségbeesetten próbált segíteni a lányon, aminek az életereje rohamosan apadt. Sírni kezdett. Most mit tegyen? Tanácstalanságában a lányt ringatva egy dalt kezdett énekelni, amit egy messzi-messzi tájon hallott egy gyermekét ringató anyától. És ekkor - lássatok csudát: a lány mellvértjét összefogó csatok egymás után felpattantak és ő máris szabadabban lélegzett. Ahogy a sárkány könnyei földet értek, egy különös gyógynövény sarjadt a sziklák között, ezzel gyorsan elláthatta a vérző sebet. Most, hogy megmentette az azonnali, biztos haláltól, egy puha báránybőr takaróra fektette a lányt. Napokig borogatta, ápolta, küzdött az életéért. Most hogy a sárkány látta, milyen szép is a lány, akit eddig csak páncélban látott, először szeretett volna emberi lénnyé válni. Ormótlan sárkánybőrét levetve csodaszép ifjúvá lett, így ápolta éjjelenként a lányt. Mielőtt a reggeli nap első sugarai a barlangba vetődtek volna, ismét magára öltötte sárkány alakját, nehogy megijessze a lányt. Így ment ez hetekig. A lány a gondos ápolástól mind jobban megerősödött és egyre nehezebben bírta az állandó fekvést. Az egyik hajnalban a telihold fényénél megpillantotta a suttyomban öltözködő sárkányt. Kishíján felsikoltott, de gyorsan erőt vett magán, és úgy tett, mintha aludna. Így okoskodott magában: ha leleplezem és arra kényszerül, hogy örökre emberi formában éljen, nyerek egy szerelmest, de vége lesz a szép, szabad életemnek. Azzal a másik oldalára fordult, mint aki az igazak álmát alussza. Így éltek ezután egy ideig: a lány, mintha mi sem történt volna, a sárkány meg egyre szárnyaszegettebben járt-kelt. Alig volt étvágya, már a zamatos vaddisznóhúsban sem telt öröme. Lassan úgy lesoványodott, hogy lötyögni kezdett rajta a bőr. Már a lány sem tudta megülni, annyira legyengült szegény. Először kérlelni kezdte: egyen egy kicsit. Mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, keményen ráripakodott: ne hagyja el magát, mert ha ez így megy tovább, felkopik az álluk. 

Szegény sárkány látta már, hogy itt nem terem számára babér, ezért fogta magát és egy teliholdas éjszakán utolsó erejével elrepült ahhoz a gejzírhez, ahol kikelt a tojásból. Leült mellé és várt, bár nem tudta, mire. Ahogy így üldögélt, egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes. Éppen mellette törte fel egy sárkánybébi a tojáshéjat. Hoppá! Erre nem számított. A kis sárkány ösztönösen mellé húzódott és hozzábújva elaludt. Nesze neked szerelmi bánat, szép halál! Itt ez a kis sárkánykölyök, gondoskodhat róla, míg fel nem cseperedik. - Te leszel az első anyámasszony katonája az egész nemzetségben! - gondolta. Valahogy mégse volt szíve magára hagyni, ahogy vele és az összes elődjével történt. Táplálta, tanítgatta, és szép lassan a szerelmi bánata is enyhült a viszonzott szeretettől. Így történt, hogy minden idők legokosabb, legnagyszerűbb sárkányát nevelte fel és soha többé nem volt magányos. 

Ezerízű Kína

Tünde javaslatára szereztem be Terebess Gábor könyvét. Tömören, mégis igencsak pikáns, helyenként hajmeresztő részletekkel színesítve kalauzol el ennek a hatalmas és változatos éghajlatú, népességű birodalomnak a gasztronómiájában. A legnagyobb ínségtől a legfényűzőbb gazdagságig, a túlélési kísérletektől a hetvenkedő lakomáktól is megcsömörlött gazdagokat is meglepő fogásokig olyan széles spektrumát vázolja fel a hozzávalóknak és a konyhatechnikai eljárásoknak, amiben a kutyahús talán az egyik legközönségesebb tényező, mindent olyan rafinált módon pácol, szárít, puhít és kotyvaszt, ami már valóban az alkímiával határos. Egyébként hagyományosan a mai napig  a táplálékra mint gyógyszerre is tekintenek, nem csupán ételre, nem mindegy mikor mit, mivel eszik az ember. (Engem mindenesetre megerősített abban a régóta hangoztatott hitemben, hogy a főzés mágia alapfokon.) Most mégsem receptet másolok ide, hanem egy Csuang-ce idézetet.

" Ting, a szakács ökröt darabolt Ven-huj fejedelem asztalára. Kezének minden érintésére, vállának minden szegülésére, lábának minden mozdulatára, térdének minden lökésére- reccs! nyissz! - olyan tökéletes ütemben siklott a térde, mintha az Eperliget-táncot járná vagy Csing-sou zenéjére perdülne. 

- Hát ez csodálatos! - dicsérte Ven-huj.- Felülmúlhatatlan mesterségbeli tudás!

Ting, a szakács letette kését és így felelt:

 - Szolgád a taot ápolja, ezért jutott túl a mesterségbeli tudáson. Midőn előszőr kezdtem ökröt darabolni, mit se láttam az ökörből. Három év kellett hozzá, hogy ne lássam az ökröt egészben. De manapság már a szellemem vezet, nem a kezem. Az érzékeim állnak, a szellemem pedig mozog, amerre akar. A természetes felépítés szerint haladok, lecsapok a nagy üregekre, átvezetem a kést a nagy nyílásokon, aszerint követem a dolgokat, amilyenek. Ínt sem érek, nemhogy nagyobb ízületet. A jó szakács évente cseréli a kését, mert metsz vele. A közönséges szakács havonta cseréli a kését, mert nyiszál vele. Ezzel a késsel én tizenkilenc év alatt ökrök ezreit daraboltam fel, de az éle most is úgy fog, mintha csak az imént köszörültem volna. Az ízületek között hézagok vannak, késem pengéjének  pedig valójában nincs is vastagsága. Ha egy ilyen hézagba olyasmi hatol, aminek nincsen vastagsága, ott bőven van hely - több is, mint kellene  - egy penge mozgatásához. Ezért van az, hogy tizenkilenc év múltán is úgy fog a késem éle, mintha csak az imént köszörültem volna...

 - Kiváló! - mondta Ven-huj. - Amíg Ting, a szakács szavait hallgatom, megtanulom, hogyan törődjek az élettel!"     

Nőiesség

  Sokat gondolkodom mostanában arról, mitől nő a nő. Olyan kifejezetten fiús, vadócos kislány voltam: mint a kis rablólány a Hókirálynő s. mesében. Na, ő volt az én karakterem sokáig. Szerintem nem sokan szavaztak volna arra, hogy 18 évesen szülni fogok és négy gyereket nevelgetek majd. (Persze, ha valaki igazán ismert volna, tudta volna, hogy mennyire vágyom a meghitt családi légkörre.) Mivel Anyu egyedül nevelt minket, egyszerre volt anyánk és apánk is, így ő se engedhette meg magának a nőiesség luxusát. Ha volt is benne ilyesmi, azt a vallásos közeg miatt próbálta elfojtani. Szóval nem álltunk valami jól ebben a tekintetben. A szex mindig érdekelt, egészen kicsi lányként is, de a smink, a szép frizurák, de még egy simán hosszú haj is, a szép ruhák, szoknyák, csajos cipők, stb. na, ez mind igen távol állt tőlem. 

   Bár a hosszú hajat továbbra sem tudom elviselni, ma már ízig-vérig nőnek érzem magam. Ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy a nőiség összes szintjét megélhettem. Szerethetek, szülhettem, anya lehettem, jól-rosszul, de működtethetek egy családot és még lassacskán megöregedni is érdekes tapasztalat. Egészen biztos vagyok abban, hogy nőnek lenni messze nem merül ki a szexualitásban. (De azért nagyonis fontos, csak nem a nőiesség egyetlen forrása.) Nem maradunk örökké szexuálisan vonzó, szexuálisan aktív lények, illetve mindenkinek vannak időszakok az életében, mikor nem nyílik alkalma ilyesmire. Mi táplálja a nőiességet? Minden, ami érzékenyen tart. Az örömök.

    - Mindenfajta gyengédség. Megsimogatom, megölelem azt, akit szeretek. Ez mindennél fontosabb. 

    - Gondoskodás. Főzni valami finomat és együtt elfogyasztani, ez is az. Valakinek megmosni a haját, ez is az.

    - Finom illatok, napfény, tér, levegő.

    - Minden, ami kicsit "megemel": jó zene, klassz könyvek, ráérős beszélgetések.

    - Szépen öltözni: nekem is jólessen a tükörbe nézni, másnak is jólessen rám nézni. Színek, a    mindenit!

    - A tánc :)

    - Alkotni valamit (magamnak, nem másokat elárasztani vele)

    - A sport. A tónusos izmok, lazaság, ruganyosság akkor is sokat dob a közérzeten, ha több-                    kevesebb zsír fedi és a bőr se a régi már.
    - Masszírozni és masszírozva lenni: tudatosítani, hogy van testünk és jó benne lenni.
    - ....és még biztos sok minden, ami nekem eszembe se jutott.

Janne Teller: Semmi

"Eskindsen tanár úr ugyanazzal a poénnal üdvözölt bennünket, mint minden évben: - Gyerekek, örüljetek a mai napnak! Iskola nélkül vakáció sem lenne. 

Nevettünk.. Nem a poént találtuk viccesnek, hanem a tényt, hogy az idén sem hagyta ki. 

ebben a pillanatban felállt Pierre Anthon. 

- Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom  - közölte. - Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.

  Majd egész nyugodtan meghajolt, s összepakolta a cuccát, amit nem sokka azelőtt vett ki a táskájából. Búcsúzóul közönyös képpel felénk intett, s kiment anélkül, hogy becsukta volna maga mögött az ajtót.

Pierre Anthon azért hagyta ott az iskolát, hogy a szilvafa tetején üldögéljen, és éretlen szilvákkal dobálózzon. Némelyik eltalált minket. Na nem mintha Pierre Anthon direkt ránk célzott volna. Ez szerinte egyébként sem érte meg a fáradságot. Csak véletlenül talált el néha-néha. És kiabált is utánunk mindenfélét. 

 - Minden mindegy!  - harsogta egyik nap. - Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel. "

Innen indul a történet, amit nyugodt lélekkel felvehetnének az ajánlott könyvek listájára valamelyik hagyományosan úgyis elbliccelt kötelező olvasmány helyett, ahogy a skandináv országokban már most is az. Arról szól, hogy egy csapatnyi kamasz az Élet értelmét kezdi keresni, hogy választ adhasson ennek a Pierre-nek a provokációira. A maguk kontrollálatlan, a Legyek Urát idéző rítusaival, felnőtt segítsége nélkül próbálják meglelni a meglelhetetlent. Tanácstalanságukban egyre messzebb és messzebb mennek, míg tragédiába torkollik a történet megoldás nélkül.      

A könyv jó, bár nem zseniális. Szókimondó, fontos és provokatív, letisztult és valahogy mégiscsak hiányérzetem van. Csak úgy nem adnám a gyerekem kezébe, de hogy fontos beszélni róla, az biztos, mert pont ez a korosztály az, ami nagyon könnyen lezüllik, ha nem talál értelmet az életének. És a lezüllést arra az állapotra is kiterjesztem, mikor dolgozol, fizeted az adót, neveled a gyerekeidet, csak elfelejtesz gondolkodni és fontos kérdéseket feltenni magadnak. Ennél semmivel nem szomorúbb élet egy alkoholistáé, csak a társadalom számára kényelmesebb, kevesebb macerával jár.  

A  sulis gyerekek közül ennek a Pierre-nek lett volna rá lehetősége, hogy célt találjon az életének, mert ezeket a kérdéseket feltette magának és a többieknek, még ha nem is volt pillanatnyilag képes válaszolni rájuk. Sajnos ilyen az Élet, ilyen a társadalom. Mindig születnek ilyen gyerekek, akik nem elégednek meg a sablonválaszokkal, megkeresik a magukéit, de ezeknek a nagy részét leszedik a szilvafáról, mielőtt megtalálnák. Mindig leszedik a szilvafáról, mert a tömeg nem szenvedheti a nehéz kérdéseket. Ez van. A tömeget ugyanis nem érdeklik a válaszok. 

Az önismeret nehéz pálya és  van, aki nem is bír ép ésszel végigmenni rajta. Akkor van érték az életedben, ha van benne valami, mi nem eladó. 

Hogy értelme van-e, volt-e : majd a végén derül ki. Évtizedeket lehet zombi üzemmódban tölteni. Mindenki máshogy éli meg: ami engem kíváncsivá tesz és inspirál, arra más vállat von. Az én ártalmatlan hedonizmusom is sok ember számára értelmezhetetlen, pedig nem csinálok mást, csak figyelek és várok. Viszont a vallásos ideológiákba feledkezett, de az életüket nem élő emberekkel meg én nem tudok hatékonyan kommunikálni. Szóval nekem is megvannak a korlátaim, sajnos. Nincs mindenki számára érvényes válasz, de kérdések nélkül egyéni sem lesz.