Tünde javaslatára szereztem be Terebess Gábor könyvét. Tömören, mégis igencsak pikáns, helyenként hajmeresztő részletekkel színesítve kalauzol el ennek a hatalmas és változatos éghajlatú, népességű birodalomnak a gasztronómiájában. A legnagyobb ínségtől a legfényűzőbb gazdagságig, a túlélési kísérletektől a hetvenkedő lakomáktól is megcsömörlött gazdagokat is meglepő fogásokig olyan széles spektrumát vázolja fel a hozzávalóknak és a konyhatechnikai eljárásoknak, amiben a kutyahús talán az egyik legközönségesebb tényező, mindent olyan rafinált módon pácol, szárít, puhít és kotyvaszt, ami már valóban az alkímiával határos. Egyébként hagyományosan a mai napig a táplálékra mint gyógyszerre is tekintenek, nem csupán ételre, nem mindegy mikor mit, mivel eszik az ember. (Engem mindenesetre megerősített abban a régóta hangoztatott hitemben, hogy a főzés mágia alapfokon.) Most mégsem receptet másolok ide, hanem egy Csuang-ce idézetet.
" Ting, a szakács ökröt darabolt Ven-huj fejedelem asztalára. Kezének minden érintésére, vállának minden szegülésére, lábának minden mozdulatára, térdének minden lökésére- reccs! nyissz! - olyan tökéletes ütemben siklott a térde, mintha az Eperliget-táncot járná vagy Csing-sou zenéjére perdülne.
- Hát ez csodálatos! - dicsérte Ven-huj.- Felülmúlhatatlan mesterségbeli tudás!
Ting, a szakács letette kését és így felelt:
- Szolgád a taot ápolja, ezért jutott túl a mesterségbeli tudáson. Midőn előszőr kezdtem ökröt darabolni, mit se láttam az ökörből. Három év kellett hozzá, hogy ne lássam az ökröt egészben. De manapság már a szellemem vezet, nem a kezem. Az érzékeim állnak, a szellemem pedig mozog, amerre akar. A természetes felépítés szerint haladok, lecsapok a nagy üregekre, átvezetem a kést a nagy nyílásokon, aszerint követem a dolgokat, amilyenek. Ínt sem érek, nemhogy nagyobb ízületet. A jó szakács évente cseréli a kését, mert metsz vele. A közönséges szakács havonta cseréli a kését, mert nyiszál vele. Ezzel a késsel én tizenkilenc év alatt ökrök ezreit daraboltam fel, de az éle most is úgy fog, mintha csak az imént köszörültem volna. Az ízületek között hézagok vannak, késem pengéjének pedig valójában nincs is vastagsága. Ha egy ilyen hézagba olyasmi hatol, aminek nincsen vastagsága, ott bőven van hely - több is, mint kellene - egy penge mozgatásához. Ezért van az, hogy tizenkilenc év múltán is úgy fog a késem éle, mintha csak az imént köszörültem volna...
- Kiváló! - mondta Ven-huj. - Amíg Ting, a szakács szavait hallgatom, megtanulom, hogyan törődjek az élettel!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése