Tegnap megnéztük a Jackie c. filmet, amiben volt egy betét Pablo Casals 1961-es, White Houseban adott koncertjéről. Mindig megborzongok, ha hallom a csellójátékát, annyira kifejezően, sajátos ritmusban játszik.
Nagyon elgondolkodtató az az irány, ami a kézírás oktatásának háttérbe szorítását támogatja. Magam is a számítógépen, telefonon pötyögök a legtöbbet, mert muszáj. De pontosan érzem a korlátait: mire végre megírok valamit, ötször átfogalmazom. Nem megtermékenyítő, mert funkcionális és nem gyönyörködtet. Nem jut eszembe róla semmi. Még a csúnya, vagy megcsúnyult kézírás is elgondolkodtat magunk felől, még az is a személyiségfejlődésünket támogatja, szemben a klaviatúrán pötyögéssel, ami uniformizál. Miről beszélek? Erről:
Sokat gondolkozom mostanában a bátorságról, kiállásról és az egyéniségről. Annyira unalmasnak és megalkuvónak, valami szörnyen kicsinek és kicsinyesnek érzem a mai embereket. Milyen szánalmas az ügyeskedésük, ahogy mindent "okosba" oldanak meg. Bolond manapság, aki felelős pozíciót vállal, mert egészen biztos, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerül. Magányos műfaj az ilyesmi.
Annyira fojtogató ez az egész rendszer, amiben élünk. És hol van még az igazi diktatúra! És milyen gyorsan, pillanatok alatt áll vigyázba minden, ha úgy alakul. A most megalkuvók közül lesz-e olyan, aki felébredve, a saját érdekeit hátrahagyva a maga eszközeivel ellenszegül? Ha másra nem is, arra lesz-e bátorsága, hogy ne álljon be a sorba? Van még emberi nagyság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése