"A trófeakultusz már a kezdet kezdetén, dugópuskás szarvasbogár-vadász koromban megmutatkozott bennem.
Én azok közt a vadászok között érzem jól magam, akik nemcsak a legkülönb, hanem a leghitványabb trófeájukra is meghatottan tekintenek, akik a legsilányabb őzbak agancsával sem restek vesződni, ugyanolyan gonddal akasztják a falra, ugyanúgy becsben tartják, mint azt a parádés helyen lógó ötszáz grammos "kapitálist"!
Mert minek okából szegeljük tele falainkat azzal a sok értéktelen csonttal, mit szeretünk azon a sok halálfejen, olvadozó tekintetünk miért mereng el rajtuk?
Aligha sportteljesítményünk dicsősége dagasztja keblünket.Aligha a vadra való célbalövés sikere cirógatja hiúságunkat.... Felejthetetlen emóciók regéje, szívpezsdítő emlékek meseszava.
Lehet, kicsit túllőttem a célon. Hiszen magam is érzem, hogy legszebb emlékű selejtagancsomtól szívesebben váltam volna meg, mint kiváló, éremnyertes trófeáim bármelyikétől.
Borivás közben - vizet prédikáltam volna?
Egyre jön most már, mert trófeagondjaim nincsenek többé, bizonyára már nem is lesznek. Megszabadítottak valamennyi trófeámtól, erőstől-gyengétől egyformán. S hogy melyik volt a legkedvesebb - az ördög se kérdezte.
De nem ide akartam kilyukadni, hanem a trófeagyűjtés szenvedélyének igazi hasznára. Szerintem az a fontos, hogy gazdagodó agancsgyűjteményünkkel arányosan - a lelkünk is gazdagodjék. Aki ennek a lényeges mellékjövedelemnek híjával van, aki nem érzi azt, hogy valahány új agancsot akaszt a falra, ugyanannyi rézveretű tallért pottyant a lelke perselyébe - az ráfizet a vadászatra.Annak a puskapora hasztalan lobban el. Mert atrófeák eltűnhetnek a falról - el is tűnnek. De a tallérok - jó helyen vannak!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése