Mivel sose tartottam magam egészen normálisnak, a tűréshatárom miden tekintetben eléggé tágas, de azért néha nálam is ki lehet verni a biztosítékot. Ma szülői értekezleten jajveszékelt mellettem a 11 éves Dórikám barátnőjének az anyukája: okostelefont vettek a kislánynak részletre, mert telepíthető rá nyomkövető. Apuka, anyuka dolgozik, és aggódnak, hogy merre kószál a csemete suli után. A minap is 40 percet beszélgettek a suli melletti CBA előtti padon, ahelyett, hogy hazament volna, ahogy illik.
Az egészben az a borzasztó, hogy a kislánynak ez teljesen természetes. Megkapja a szuper telefont az idióta játékokkal, mindenhova viszi magával...egyelőre. A szülő meg boldog, mert tudja, hol van...a telefon. De még ha a kislány magával viszi is a telefont, attól még, hogy helyrajzilag tudja szülő, hogy hol van, honnan fogja tudni, hogy mit csinál? Első körben a gyerek számára megalázó ez az egész, de nagyon gyorsan meg fogja tanulni, hogy csinálhat hülyét a szüleiből. (Bár ezt már ők maguk elintézték.)
2 megjegyzés:
Van erről egy jó rész a Simpson családban, ahol elrepül egy madár az okostelefonnal a Machu Picchura, a szülök is követik, közben meg Bart otthon van a lakásban.A gyerekbe kell chipet ültetni, majd vesd fel ötletként, tán 5000 Ft(az állatorvosnál).:)))
Különben én is aggódós vagyok, meg tudom érteni a szülőt, én is szívrohamot kapok késéskor, de hinni kell abban, hogy a gyereknek is van sorsa, tud magára vigyázni, stb.Én mindig irigyeltelek a nyugalmadért.
Az örökös aggodalom csak olaj a tűzre, ahogy én látom. Én viszont mindig irigyeltelek a gondosságodért. A Simpson családos példáért hála, ezt nem is láttam :)
Megjegyzés küldése