Leírom, bár úgyse felejteném el, hogy a kórházban volt szerencsém találkozni az Álompedagógussal. Egy kórteremben feküdtünk, de két napig szinte egyáltalán nem beszéltünk. Akkor valahogy szóba került a hivatása és egycsapásra kinyílt. Egy XVI.kerületi iskola igazgatóhelyettese. Már nem fiatal, de ugyanúgy lelkesedik a munkájáért, a gyerekekért, mint egy pályakezdő. Autista gyereket visz tanulmányi versenyre, megölelgeti az elsősöket. Vannak az iskolájában törökök, arabok, kínaiak, akiknek először magyarul kell tanulni. Senki nem reménytelen eset náluk. Hát van ilyen?
5 megjegyzés:
Érdekes helyek ezek a kórházak, én is találkoztam ott roppant érdekes, értékes emberekkel, és én is szándékozom róluk írni... :)
Mindig Márai jut eszembe a Szegények iskolájából, aki azt írta, hogy a szegény ember számára a kórházi tartózkodás felér egy egzotikus nyaralással: később hosszan ízlelgeti az ottani élményeit. Ezen elmulatok, de egyet kell, hogy értsek vele!
Eleve milyen fura, hogy vadidegenek nemhogy a féltőn óvott intim szférámban tesznek-vesznek, de felnyitnak, onnan kivesznek ezt-azt, aztán összezárnak. Soha nem látott emberekkel alszom egy szobában, tudván tudod, hogy nem sokáig lesztek szobatársak, nincs idő hosszasan kerülgetni egymást. Mi oltja az emberbe a vágyat, hogy egy idegennek megmutasd magad? Csak azért, mert egy rövid időre sorstársakká váltatok? Vagy a szimpla unalom teszi? Bár az első egy-két napban csak a jólneveltségem okán kommunikáltam, igényem nem nagyon volt rá. Nem tudom, Te hogy voltál vele?
Valahogy hasonlóan. De aztán annyira közel hozott bennünket a szobatársammal a közös sors, a "túlélés" latolgatása, vagy a közös nevetés, amikor annyira abszurd már az egész, hogy nem lehet mást tenni, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot. És az a Márai gondolat... az zseniális!
Igen, a kórházi lét mindig is abszurd volt, ez tagadhatatlan. Azon viszont komolyan csodálkozom, ahogy Veled, szakmabelivel bántak. Ennyi kollegialitás sem maradt mára?
Márai zseniális, igen, ebben a tárgyban is!
Még az is lehet, hogy én voltam túl érzékeny -talán érthető- és ezekben a gondolatokban talán van valami kollektív is. Voltak, akik nem is tudták talán, mivel foglalkozom, nem vagyok az a kérkedős fajta. Másrészről viszont azt kell mondjam, igen, a helyzet szerintem romlik... A legelképesztőbb az volt, amikor el akartak küldeni vizsgálat nélkül a járóbeteg szakrendelésre. Nekik nem mondtam, de ilyen ügyben megyek majd nyár végén Budapestre bírósági tárgylásra. Nem hiszem, hogy számolnának a legtöbben azzal, hogy bár nem egyszerű, de azért el lehet jutni a vádlottak padjáig.
Megjegyzés küldése