Leírom, bár úgyse felejteném el, hogy a kórházban volt szerencsém találkozni az Álompedagógussal. Egy kórteremben feküdtünk, de két napig szinte egyáltalán nem beszéltünk. Akkor valahogy szóba került a hivatása és egycsapásra kinyílt. Egy XVI.kerületi iskola igazgatóhelyettese. Már nem fiatal, de ugyanúgy lelkesedik a munkájáért, a gyerekekért, mint egy pályakezdő. Autista gyereket visz tanulmányi versenyre, megölelgeti az elsősöket. Vannak az iskolájában törökök, arabok, kínaiak, akiknek először magyarul kell tanulni. Senki nem reménytelen eset náluk. Hát van ilyen?
2012. május 26., szombat
Kincsek
Leírom, bár úgyse felejteném el, hogy a kórházban volt szerencsém találkozni az Álompedagógussal. Egy kórteremben feküdtünk, de két napig szinte egyáltalán nem beszéltünk. Akkor valahogy szóba került a hivatása és egycsapásra kinyílt. Egy XVI.kerületi iskola igazgatóhelyettese. Már nem fiatal, de ugyanúgy lelkesedik a munkájáért, a gyerekekért, mint egy pályakezdő. Autista gyereket visz tanulmányi versenyre, megölelgeti az elsősöket. Vannak az iskolájában törökök, arabok, kínaiak, akiknek először magyarul kell tanulni. Senki nem reménytelen eset náluk. Hát van ilyen?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Érdekes helyek ezek a kórházak, én is találkoztam ott roppant érdekes, értékes emberekkel, és én is szándékozom róluk írni... :)
Mindig Márai jut eszembe a Szegények iskolájából, aki azt írta, hogy a szegény ember számára a kórházi tartózkodás felér egy egzotikus nyaralással: később hosszan ízlelgeti az ottani élményeit. Ezen elmulatok, de egyet kell, hogy értsek vele!
Eleve milyen fura, hogy vadidegenek nemhogy a féltőn óvott intim szférámban tesznek-vesznek, de felnyitnak, onnan kivesznek ezt-azt, aztán összezárnak. Soha nem látott emberekkel alszom egy szobában, tudván tudod, hogy nem sokáig lesztek szobatársak, nincs idő hosszasan kerülgetni egymást. Mi oltja az emberbe a vágyat, hogy egy idegennek megmutasd magad? Csak azért, mert egy rövid időre sorstársakká váltatok? Vagy a szimpla unalom teszi? Bár az első egy-két napban csak a jólneveltségem okán kommunikáltam, igényem nem nagyon volt rá. Nem tudom, Te hogy voltál vele?
Valahogy hasonlóan. De aztán annyira közel hozott bennünket a szobatársammal a közös sors, a "túlélés" latolgatása, vagy a közös nevetés, amikor annyira abszurd már az egész, hogy nem lehet mást tenni, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot. És az a Márai gondolat... az zseniális!
Igen, a kórházi lét mindig is abszurd volt, ez tagadhatatlan. Azon viszont komolyan csodálkozom, ahogy Veled, szakmabelivel bántak. Ennyi kollegialitás sem maradt mára?
Márai zseniális, igen, ebben a tárgyban is!
Még az is lehet, hogy én voltam túl érzékeny -talán érthető- és ezekben a gondolatokban talán van valami kollektív is. Voltak, akik nem is tudták talán, mivel foglalkozom, nem vagyok az a kérkedős fajta. Másrészről viszont azt kell mondjam, igen, a helyzet szerintem romlik... A legelképesztőbb az volt, amikor el akartak küldeni vizsgálat nélkül a járóbeteg szakrendelésre. Nekik nem mondtam, de ilyen ügyben megyek majd nyár végén Budapestre bírósági tárgylásra. Nem hiszem, hogy számolnának a legtöbben azzal, hogy bár nem egyszerű, de azért el lehet jutni a vádlottak padjáig.
Megjegyzés küldése