Közelség

Alma talált rá erre és erre a felvételre, inuit torok-énekeseket láthatunk rajtuk. Az egymásra hangolódásnak ilyen mértéke - szerintem- európai embernél szinte lehetetlen. Ez az intim közelség nem csak feszélyező,eleve elképzelhetetlen, már itt bukik az egész. Na mindegy, nem a mi kultúrkörünk, nem irigykedem, nem vágyom arra az életformára, ami ezt kitermeli, de örülök, hogy még van ilyen.

Knud Rasmussen: Thulei utazás c. könyvét még Szegeden olvastam. Nem nagyon akartam visszavinni a könyvtárba. Könyvismertető (zanzásított, de jó): http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1750 

Tétovázom, mint rendesen, pedig lehet, hogy nincs is min.
Na, az ilyen bejegyzéseimtől áll égnek Laci minden haja szála. (Joggal.)

Mikor a Szolzsenyicin-idézetet lejegyeztem, egy időre elvette a kedvem a további igen fontos bejegyzéseimtől. Most valahogy úgy látom, a fecsegésnek néha van akkora haszna, mint az előre eltervezett, megszerkesztett, vagy igen mély beszélgetéseknek - de csak élőben, nem írásban. Mikor nem figyel annyira az ember arra, amit mond, nagyobb az esély az őszinteségre (de kisebb a pontosságra, úgyhogy amit nyerünk a réven, elvileg elveszítjük a vámon.) Sokszor az ilyen kötetlen letyepetye közben szembesülök az igazi motivációmmal, véleményemmel (és a másokéval is).

Hidegvérrel

Truman Capote: Hidegvérrel c. könyvét olvasom. A történetről már két filmet is láttunk, most azt mondom, a Philip Seymour Hoffmann-féle volt a jobb.

Más: ha egy héten keresztül folyamatosan szedni fogom az omega3 és a gingko-kapszulát, már nem lesz rá szükségem.

Szívesen írnék egy kis posztot Stephen Hawkingról, a zseniális asztrofizikusról. Nem azért szorítom be ide, mert nem érdemel meg egy külön bejegyzést, hanem mert nincs rá időm. Alapvetően lenyűgöz a játékos gondolkodás, amivel megközelíti az Világegyetem talányait. Az egyetlen, ami kritikussá tesz a világképével szemben, a rettegés, amit Zsófiból kiváltottak az ismeretterjesztő filmjei. Napokig úgy falta, mint Alma a horrorfilmeket, utána meg hetekig szorongott. Ettől rögtön felébredt bennem a kisördög: aha, ez az egész a gonosz kis nyomorék bosszúja az egészségeseken - nesze nektek, így élvezzétek az életet, ha tudjátok. Ennyi. Csak azért írtam ezt le, hogy dokumentáljam: nem vagyok aranyszívű tündérke. Bennem is van rosszindulat.

Évekkel ezelőtt szerettem bele a kikeleti bangitába, mikor az egyik IKEA előtt megláttam úgy, havasan. Micsoda virág ez, hogy a hóesésben virágzik? Meghúzkodtam a Laci kabátujját: na, ilyet szerezz nekem. Tavalyelőtt (-előtt?) aztán kaptam egyet nőnapra. Hát ilyen szépen virágzik és gyönyörködtet ma is.

Azt ígérik, hogy készül majd DVD a fesztiválról. Az lesz a legjobb, ha megszerzem és lemásolom Nektek. 

Kék kövek

Ezt a mesét César "El Wayqui" Villegastól hallottam, valahogy így:
Volt egyszer egy fiatalember, egy földműves, aki még senkije nem volt, csak a föld, amit művelt. Elhatározta, hogy ennek véget vet. Azt mondta a földnek: te most szépen megpihensz én pedig elmegyek asszonyt keresni magamnak. És bement a városba.

 Ez a férfi nagyon, nagyon, nagyon vékony volt.

 És nagyon, nagyon, nagyon kövér volt.

 Nagyon, nagyon, nagyon magas volt.

 És nagyon nagyon, nagyon alacsony volt. 

 A haja hosszú, hosszú, hosszú volt.

 És nagyon, nagyon, nagyon rövid volt. 

 A bőre színe sötét, sötét, sötét volt.

 És nagyon, nagyon, nagyon fehér volt.

Bement a városba és a kút mellett találkozott egy gyönyörű lánnyal. (Mondhatjuk, hogy gyönyörű volt, mert még sosem találkozott előtte egyetlen nővel sem.)

Ez a lány nagyon, nagyon, nagyon vékony volt.

És nagyon, nagyon, nagyon kövér volt.

 Nagyon, nagyon, nagyon magas volt.

 És nagyon nagyon, nagyon alacsony volt. 

 A haja hosszú, hosszú, hosszú volt.

 És nagyon, nagyon, nagyon rövid volt. 

 A bőre színe sötét, sötét, sötét volt.

 És nagyon, nagyon, nagyon fehér volt.

Első szempillantásra szerelmesek lettek egymásba. Megölelték, megcsókolták egymást. A fiú a zsebébe nyúlt (itt el kell mondanom, hogy a perui férfiak mindig odafigyelnek a részletekre és mindig valami aprósággal kedveskednek a választottjuknak) és kivett belőle egy marék kék kövecskét és a lánynak adta. Ettől kezdve ők egy pár voltak és ha találkoztak, mindig adott a lánynak (na mit? szerintetek?) egy maréknyi kék kövecskét. Így ment ez egy éven keresztül. Azon a napon, mikor egyéves évfordulójukat ünnepelték (ilyenkor vagy a férfi, vagy a nő mindig elkövet valami hibát), a lány összejött a barátnőivel. Azok faggatni kezdték: mesélj nekünk a szerelmedről. Ki ő, mivel foglalkozik? -Földműves.-válaszolta a lány. Erre biggyeszteni kezdték a szájukat a barátnői: hm, csak egy földműves? Igazán választhatnál helyette valami jobbat: orvost, vagy egy jogászt (vagy egy mesemondót?), mire mégy ezzel? Legalább megajándékoz néha? Ó, persze, mondta a lány. Mindig hoz nekem valamit. Megmutatom. És előhúzott a hátsó szobából egy ládányi kék követ. 

(Na, itt mentem ki szendvicset kenni és fogadtam meg, hogy jövőre inkább kiperkálom a jegyárat.) Mint utólag megtudtam, a mese vége az lett, hogy kiderült: a fiú apránként az eget hozta le a lánynak. Akinek van füle a hallásra, az érti, miről van szó.

Holnap megyek a Holnemvolt fesztiválra!!!Majd mesélek...

Fogamzás

Stefan Zweig: Ámok c. elbeszélés-gyűjteményét olvasom. Az egyikben egy idős (Érzések zűrzavara) egy filológus professzor emlékszik vissza a fiatalkorára, pontosabban egy fontos személyre, aki beinvitálta a tudás birodalmába. Nagyon megindított, ahogy erről ír.

"Tanárgyerek voltam egy északnémet kisvárosban, és mivel a műveltséget már otthon kenyérkereső foglalkozásként ismertem meg, gyermekségemtől gyűlöltem mindenféle filológiát: a természet - hogy megóvja alkotóerőinket titokzatos tervei számára - tüskékkel és idegenkedéssel látja el a gyermeket apja befolyása ellen. Nem nyugodt, kényelmes úton származtatja át egyik nemzedék örökségét a másikra, nem egyszerű folytonosságra tör: előbb mindig ellentéteket teremt, még az egy nemből származók között is, és csak fárasztó, de termékeny kerülők után engedi rátérni a fiatalokat elődeik pályájára. Elég volt, hogy apám magasztalja a tudományokat, s én önállóságomat védve máris a fogalmakkal való merő játéknak véltem; ha ő követendő példaként állította elém a klasszikusokat, nekem tudálékosnak tűntek, s utáltam valamennyit.....Katonatiszt, hajós vagy mérnök szerettem volna lenni - jóllehet ezekhez a foglalkozásokhoz se éreztem feltétlen vonzalmat. Egyedül a tudomány papíros-, és leckeíze kívántatta meg velem a gyakorlati munkát valamilyen akadémikus foglalkozás helyett."

Aztán egy-két kerülő után találkozik egy olyan tanárral, amilyenhez csak nem sokunknak volt szerencsénk:

"Még sohasem láttam, hogy valaki a beszédtől így megmámorosodjék, hogy a szólás szenvedélye ilyen elemi erővel törjön fel, s ez a váratlan élmény egyszeriben megigézett. ...mintha varázslat történt volna, egyetlen óra alatt áttörtem a falat, amely köztem és a szellem világa között állt eddig és én, a szenvedélyek embere, új szenvedélyekre bukkantam, amely nem hagyott cserben a mai napig se: minden földi dolgok örömteli élvezete a költők műveiben."

Ahogy ezt végiggondoltam, meg kellett, hogy állapítsam, hogy ritka szerencsésnek mondhatom magam, mert én több ilyen emberrel is találkoztam életem folyamán. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem mindannyian voltak hivatásuk magaslatán, de értékeltem a bátorságukat, amivel kiálltak elénk, mint ha sztárok lennének, akik a tömegbe vetik magukat, tudva, hogy kézről-kézre adják majd őket, pedig nem volt ott, csak néhány ember, aki nem húzódott félre az ilyen kitárulkozást látva.

Hogy tudom beállítani a dátumot és az időt?

Dóriék a héten az 1848-as szabadságharc történetével foglalkoztak. Tegnap este nagy lelkesen mesélte nekem, mi volt ("imádom az ilyen őskori történeteket!"), hogy volt, elszavalta a Nemzeti dalt, utána titokzatosan hozzáteszi: -rájöttem, hogy ezek pogányok voltak! (nézek rá értelmesen...?) azt mondták: a magyarok istenére esküszünk...!

Olyan jó könyvet olvasok, már megint. Ha délután a géphez férek, megírom, hogy mit.

Ezt tegnap kellett volna írnom, csak nem jött össze. Szeretem a nőnapot. A Blaha Lujza téri aluljáróban egy ideje nem a pisiszagú csöveseken botladozunk át reggelente, hanem finom jácintillat lengedez a virágboltok előtt , ettől máris barátságosabb minden. Lacitól csokit kaptam, meg egy kis gyíkot, akit Szaladinnak:) nevezett el, Dudi egy-egy jácinttal ajándékozott meg minket (Enikővel), itt illatozik előttem az íróasztalon. Peti sült májat hozott mert tudja, hogy szeretem, de nem sütök, mert utálom, ahogy durrog. Dávid egy egész rózsabokrot osztogatott szét a család hölgytagjai között. Gyanútlanul besétált ebbe az örökösen fortyogó, nyughatatlan családba és tessék... Szerencsére - úgy látom- jól érzi magát nálunk, köztünk, az örökös nyüstölés, nyúzás ellenére, amit a kicsiktől kap. Nem sokára öt hónapja lesz, hogy együtt járnak Almával. (Bár szerintük már megvan, mert holdhónapokban számolnak.)

Megrepedt a hetek óta csíráztatott avokádómagom. Szóval úgy döntött, hogy élni óhajt. Már valami gyökér-kezdeményt is látok rajta, úgyhogy hamarosan virágföldbe teszem, legyen mibe gyökeret ereszteni. 

Továbbra is azon töröm a fejem, milyen foglalkozást keressek magamnak, amit öregkoromban is űzhetek. Elkeserítő arra gondolni, hogy már nem tanulhatok tovább, pedig pl. szívesen foglalkoznék gyógypedagógiával, zeneterápiával, mozgásterápiával, stb., mert majdnem ötvenéves lennék, mire megszerezném a szükséges képesítéseket, a tapasztalatról nem is beszélve. Szívesen belegyökereznék már én is valami értelmes feladatba. Ámen. 

Hidden objects

Na, itt a legújabb mániám. Éppen időben jött, mert már kezdem rettentően unni a farmozós jellegű játékokat, az ilyen keresgélős, kombinálós játékokkal viszont nyugodtabb napjaimon kicsit edzhetem az egyébként igencsak el-elkalandozó figyelmemet, mondhatni: terápiás céllal lazulok a képernyő előtt. Kész előny, hogy nem tudok angolul, így tényleg nekem kell kitalálni, mi is a feladat.

Nagyon sok mindenről kellene írnom, de egyszerűen semmi igazán fontosról nem tudok, annyira személyes.