Elégedetlenség

Vissza-visszatérek A fényképész utókorához. Nem bírom elolvasni. Nagyon okosan van megírva, mondanivalója is van, a stílusával sincs semmi bajom (talán egy kicsit "sajtós", ha használhatom ezt a hülye kifejezést - mert ÉN ugye használhatom a nyomorult kis blogomban, rám ki vetne ezért követ) de valahogy hiányzik belőle az ihlet.

Casanova írta:

"Képzeljen el egy férfit, aki jóképű, jó termetű, szeretetre méltó, szellemes, egyszóval a legszigorúbb mércével mérve is tökéletes. Arra téved egy nő, észreveszi, megnézi s továbbáll azzal, hogy férfi nem tetszik neki. "Mi a hibája, asszonyom? - Semmi, csak éppen nem tetszik." Ön aztán visszatér a férfihoz, megvizsgálja s megállapítja, hogy e férfit angyali hangja fosztotta meg férfiasságától, s kénytelen elismerni, hogy az ösztönös megérzés a hölgyet igazolja." (Emlékiratok)

DE: az is lehet, hogy belőlem hiányzik valami, ezért nem élvezem igazán. Úgyhogy félreteszem, de nem végleg.

Brühühü

Épp, hogy bevallottam, mennyire szeretem, beadta a kulcsot az MP3-am. Elvileg egy újratölthető aksi van benne, ami egy idő után kipurcan, sajnos. Eddig nem láttam jelét, hogy hamarabb lemerülne, vagy ilyesmi, de ma este csatlakoztattam a géphez, aki nem nagyon akarta felismerni. Feltöltöttem rá egy zenét, aztán levettem egy kicsit, hogy meghallgassam, tényleg lejátszható-e, és mikor visszadugtam, már be se kapcsolt. Nem szép tőle. Tény, hogy a fűnyírástól a mosogatáson át az irattározásig sok-sok órán át nyüstöltem, de azért ez rosszul esett. Elvileg garanciás, de ha nem találom meg a számláját, akkor lőttek a relaxálgatós vonatutaknak és egyéb örömöknek. Francba.

Ősember

Semmi közöm a hi-fi világához. A mélyek és magasak, ezek csillogó és testes volta tökéletesen hidegen hagyna, ha Laci nem kérné ki néha a véleményemet egy-egy vándordíjról, ha szabad így neveznem a nálunk megforduló zenemasinákat. Egyébként is ritkán üldögélek zenehallgatás közben, átjár a zene: megédesíti a házimunkát, táncra perdülünk a konyhában a kicsikkel, kimozgatom a beállt derekemat, stb. Ha a munkahelyemen egyedül vagyok, kiválasztok egy zongoradarabot az MP3-amon, és a legmonotonabb részeket úgy gépelem be. Az ujjaim táncosnőkként ugrabugrálnak billentyűkön, és így felfrissülve kelek fel a géptől. Nekem ennyi is elég. Ha nagyritkán a kanapén kötök ki, sajnálom az időt, energiát a hosszas elemzésre, egyszerűen vagyok, itt vagyok, feloldódom a zenében, ugyanúgy, mint a reggeli és egyéb csendekben, ami persze nem korántsem egyenlő a némasággal, ezt már Bab Berci is megmondta.
Mégis - vagy talán pont ezért - primitív álmélkodásra késztet a tudat, hogy a mikrobarázdák pit-jei és land-jei hogy képesek a varázslatot egyesekre és nullákra: igenekre és nemekre redukálni. Ilyen egyszerű lenne az egész? És hol marad a mindezt megfűszerező "talán"? Talán bennem, bennünk, a fantáziánkban, ettől szép ez az egész.

Ismét egyedül...

Laci felbátorodott a mesék sikerén, úgyhogy arculatváltást hajtott végre a blogján, és mostantól oda írja, ami az eszébe jut. Ma én is kaptam tőle egy kedves mesét, az ecce homo-ban olvasható.

Lear

A III.Richárdot szerettem volna olvasni, de nincs meg. A Lear királlyal vigasztalódtam a héten. Nagyon tetszik nekem, ahogy mint egy vezérfonalra, úgy építi fel a művet a legfőbb erényre, a szeretetre: ahol ez ellen vétünk, ott bármi megtörténhet.

Persze az egész jó, úgy, ahogy van. A pszichiáterek tanulhatnának kíméletet abból a részből, mikor a király elméje kezd megbomlani, hogy játszik vele Edgar, abban a reményben, hogy a túlhajtott elme meggyógyítja magát. Ez a bizalom a tiszteletből származik.

Ari

A Német utcában találtam, ahol állandó a "csatazaj" a 4-es metró építése miatt. (Rákóczi tér.)

Óvd Te is a környezeted

Gyömrő egy gyönyörű kisváros volt Budapest határától nem messze. A
füstös, zajos nagyvárostól alig több, mint fél óra volt vonattal, de
ez a távolság éppen elegendő volt ahhoz, hogy természetes védelmet
jelentsen annak áralmaitól. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy jól
érezzék magukat, akik ide költöztek. A település központjában egy szép
környezetben fekvő tavacska hívogatta a pihenni vágyókat, de a
környező kis falvak is vonzották a kerékpáros túrázókat.

A rossz szomszédság azonban még a mézet is megkeseríti. Hiába lakunk a
legparadicsomibb körülmények között, ha embertársaink gondoskodnak
arról, hogy ne érezzük jól magunkat. A város egyik külső utcájának a
szélén volt egy vastelep. Tulajdonosai agresszívan terjeszkedtek, és
már három másik kerthatáros szomszédjuktól vásárolták, vagy ki tudja
milyen praktikákkal szerezték meg fél telekrészüket, ahol azóta
teljesen elpusztították a környezetet, mindent teleszemeteltek
vashulladékokkal.

Nem messze tőlük laktak hőseink, akiknek gondosan ápolt kertjüktől már
csak két másik kert választotta el a vastelepet. Hősünk gyakran
panaszkodott családjának amiatt, hogy mennyire zavarja ez a
környezetszennyezés. Mondogatta is, hogy bárcsak valaki segítségül
hívná a Bolygó Kapitányát, az biztos rendet tenne.

Három lánya összekacsintott, és már tudta is, hogy mit fognak ma
játszani. Alma, a legnagyobb, és mindenben kezdeményező kiosztotta
azokat a gyűrűket, amiket egyszer apa talált a kertben, amikor
átültetett egy fát.
Eképpen osztotta ki a gyűrűket:

- Anya, tiéd a szív gyűrűje. Ennek segítségével szeretetet, megértést
és együttérzést leszel képes kelteni az emberekben, de nem utolsó
sorban telepatikusan úton képességet nyersz az állatokkal való
kommunikációra is.

- Ákos, neked a víz gyűrűjét adom, úgyis a fiúk dolga a locsolás, ha-ha...

- Zsófi, szerintem hozzád a tűz gyűrűje illik, amilyen heves természeted van.

- Dóri, rád a föld gyűrűjét bízom, hozzád tartoznak a növények, amiket
egyébként is szeretsz gondozni.

- Magamnak -mint a csapat eszének, ugyebár- a szél gyűrűjét számon.

Apának nem jutott gyűrű, de ő különben is butaságnak tartaná a
játékunkat, de te anya olyan jó partner vagy mindenben.

Persze -anya kivételével- szinte mindenki zúgolódott, hogy miért ezt a
gyűrűt kapta, és miért nem a másikat, de Alma nem tűrt ellentmondást,
és amit ő akar, az többnyire úgy is lesz.

El is határozták, hogy rögvest kipróbálják a gyűrűk erejét. Kimentek
tehát az udvarra játszani, hogy apa nyugodtan tudjon délután aludni.
Felhúzták ujjaikra a gyűrűket, és miközben összeérintették őket,
sorban mondták:

Szél, Szív, Tűz, Víz, Föld, Gaia istenanya hatalmából ezennel
megidézünk téged, Bolygó Kapitánya. Majd hatalmasat nevettek. Azonban
még a szájuk sarkában volt a mosoly, amikor megremegett a levegő, és a
semmiből ott termett egy szuperhős kinézetű férfi, akin ezüst színű
ruha, vörös rövidnadrág, ugyanilyen színű kesztyű, csizma, és álarc
volt. Dörgő hangon megszólalt. Én vagyok a Bolygó kapitánya, kik
vagytok, és miért hívtatok?

Dóri szedte össze először magát, és azt kérdezte: Te igazi vagy? Mert
ha igen, akkor segíts nekünk a vastelepiek ellen. Mi dolgotok azokkal
a vastelepiekkel? - kérdezte a Bolygó Kapitánya, miközben a terasszal
szemközt álló cédrust nézegette. (mekkorát nőtt idén ez a cédrus, és
milyen szép... gondolta)

Alma vette át a szót, igaz, még kicsit dadogott a meglepetéstől.
Hááát, tudo-dod, az úgy volt, hogy apa nem tud aludni, mert nagy a
zaj, állandóan azokat a nehéz vasakat dobálják, és....

Elég, dörgött a Bolygó Kapitánya, ezért kár volt felébresztenetek
álmomból, mert én csak a környezetszennyezés miatt segítek. Akik
rosszra használják a gyűrűket, azok nem érdemlik meg, vissza is viszem
őket Gaia földistennőnek.

Anya mentette meg a helyzetet azzal, hogy gyorsan elmesélte a
vastelepiek milyen úton jutottak hozzá ezekhez a telkekhez, és itt
hogyan pusztították el az addig ott lévő növényzetet.

A Bolygó Kapitányának több sem kellett, elrúgta magát a földtől, és a
vastelep felé repült. Fentről szomorú látvány tárult a szeme elé. A
szép, megművelt kertek közé durva módon beékelődve terpeszkedett el a
vastelep, ahol különféle rozsdás vasak hevertek mindenfelé. Több
helyen régi motorokból olaj folyt a földre, amely mélyen beitta a
mérget.

A Bolygó Kapitánya a vastelep bejáratához repült, és bement a kapun.
Itt mindjárt körbevették a munkások, akik elkezdtek röhögni, hogy ezt
a bohócot pedig honnan szalasztották. A Bolygó Kapitánya dörgő hangon
felelősségre vonta őket, hogy miért teszik tönkre a környezetet. Rájuk
parancsolt, hogy most azonnal kezdjék el összeszedni ezt a sok
vashulladékot, és vigyék innen egy olyan telephelyre, ahol megfelelő
körülmények között lehet őket tárolni, és különben is távol van az
emberek és az állatok lakhelyétől. A munkások csak röhögtek, majd az
egyik a lapátjával hátba is akarta vágni, hogy takarodjon innen.

Több sem kellett a Bolygó Kapitányának, aki a csapást megelőzve a
levegőbe emelkedett, és olyan forgószelet kerekített a vasudvaron,
hogy minden összekeveredett, amit hetekig szelektáltak, most
kezdhették volna elölről. Jaj, roppantak bele ebbe a munkások, mit fog
szólni a főnök, ha meglátja. Pedig mennyit dolgoztunk rajta, hogy
szelektíven gyűjtsük a vasakat, most pedig minden összekeveredett.

Amikor a por elült ismét megjelent közöttük a Bolygó Kapitánya.
Remélem ennyi lecke elég volt, és tanultatok belőle, mondta, majd
köddé vált. Amikor hazaérkezett a vastelep vezetője és meglátta, hogy
mi történt térdre rogyott, és sírva fakadva átkozódott.

A család persze mit sem látott ebből az egészből, apának sem szóltak,
aki hamarosan morózusan felébredt. Úgysem hitte volna el az egészet.
Már-már ők is azt hitték, hogy csak valami káprázatnak estek
áldozatul, de másnap reggel, amikor iskolába menet elmentek a vastelep
mellett, egy feliratot láttak kifüggesztve a kertkapura. Ez a ház
eladó...

Egész héten ez járt a fejükben, és alig várták már, hogy megint
eljöjjön a szombat, és valamennyien otthon legyenek. Izgatottan
lesték a pillanatot, hogy mikor megy már el apa a szokásos ebéd utáni
szunyókálására. Amint ez megtörtént, összedugták a fejüket a kertben,
és szinte egyszerre tört ki belőlük. Láttátok ti is? Elköltözik a
vastelep? Akkor nem csak képzeltük ezt az egészet?

Erre csak egyféleképpen kaphattak magyarázatot. Ha ismételten elhívják
a Bolygó Kapitányát. Igen, de milyen indokkal tegyék ezt? Tegnap is
megmondta nekik, hogy csak akkor segít, ha környezetszennyezésről van
szó. Hát akkor gondolkodjunk, mondta anya. Pár percig tanakodtak,
képtelenebbnél képtelenebb ötletek jutottak az eszükbe, végül Alma azt
mondta, hogy megvan. Kérdezték is rögtön a többiek, hogy mit talált
ki, de Alma csak sejtelmesen mosolygott, és azt kérte, hogy bízzanak
benne.

Össze is tették rögtön a gyűrűiket, aminek hatására hamarosan
megjelent a Bolygó Kapitánya. Már megint Ti? Kérdezte tőlük. Miben
segíthetek? Alma felelt neki, kedves Kapitány, őőő, van itt a
szomszédban egy férfi, aki vakondokra vadászik, és mérgezi a földet,
ahol felbukkannak a is vakondok. Ja, tényleg, mondta Ákos is, de még
szinte be sem fejezte, már megszólalt Dórika, hogy láttam, amikor
ásóval vadászott rájuk, hogy jól fejbecsapja a szegény kis
vakondokokat...

A Bolygó Kapitánya megkérdezte a lányoktól, hogy szerintük milyen
büntetést érdemel az ilyen? Majd elmosolyodott, mint akinek közben
eszébe is jutott a megoldás. Most nem az ég felé, hanem a föld mélyére
szökött le a Kapitány, és kisvártatva a vakondok királyával tért
vissza.

Furcsa egy király volt ez, fehér kis hasikája éppen kilátszott a kék
kertésznadrágból, ami egyetlen öltözéke volt. Én már csak ilyen
kertész király vagyok, mondta a kisvakond, amikor a furcsálkodó
pillantásokat látta. Ebből a leckéből tanulni fog a szomszédjuk,
mondta a Kapitány, majd ahogy jött, úgy távozott, a kisvakond
hasonlóképp.

Apa megint bal lábbal kelt délután, majd estefelé kiment locsolni.
Amikor végzett, kihívta anyát a kertbe, hogy ezt nézze meg. Attila
szomszéd kertje tele volt vakondtúrásokkal, szinte már látni sem
lehetett a füvet, mindenhol kráterek emelkedtek belőle, mint ha a
holdon lennénk. Attila is sopánkodott amikor meglátta, szidta az eget,
a földet, mindent, ami csak eszébe jutott. Mivel ilyen talajon már nem
tudott rendesen füvet nyírni, el is adta nekünk a fűnyíróját, aztán
vett helyette valami önjáró csodagépet egy vagyonért.

Közben a család egyre jobban élvezte a játékot, el is határozták, hogy
másnap újra megidézik a Bolygó Kapitányát. Egész délelőtt az újabb
indokon törte a fejét mindenki, hogy mivel csábítsák ide a Kapitányt.
Ahogy ebéd után apa lefeküdt aludni, siettek ki a kertbe, és a gyűrűk
segítségével megidézték a Kapitányt.

Amikor megérkezett a Kapitány, rögtön megjegyezte, milyen érdekes,
hogy hosszú évszázadokig senki sem hívta adott neki feladatokat -meg
is lehet nézni hogy néz ki ma a föld-, most pedig egymás után
háromszor is elhívja ugyanaz a család. Miért ébresztettétek fel megint
a Bolygó Kapitányát, kérdezte a szokásos dörgő hangján?

Megint Alma ragadta magához a szót. A másik szomszédunk a kertjében
hallgatja a rádióját, és őőő... félő, hogy a madaraknak, ha ilyen
zenét kell hallgatniuk egész nap, szörnyű ízlésficamuk lesz, már
szegény papagájunk is mindenféle hülyeségeket fütyül. Mi lesz így a
szép madárhangokkal? Ez ugye komoly baj, Bolygó Kapitánya?

A Kapitány elnyomott magában egy kitörni készülő káromkodást, majd
átnézett a kertünkből a szomszédhoz, és meghallotta, hogy a rádióból
éppen Győzike énekel. Ez tényleg borzalmas, mondta, valamit tenni
kell. Füttyentett egyet, mire a kerítéshez odajött Süti és Bessy, a
két kutya, akiknél jobb, engedelmesebb kutyákat az egész utcában nem
lehetett találni. A fülükbe súgott valamit, mire a két kutya
eszeveszett játékba kezdett, és mindenfélét szétmarcangolt, ami csak
az útjukba került. Ennek esett áldozatul a teraszon bömbölő rádió is.
Volt is nagy meglepetés, amikor a szomszéd hazajött a piacról. Rögvest
építettek is egy kennelt, hogy attól a naptól fogva a két kutya oda
lesz elzárva. Persze ezen a család csak nevetett, nagyon jókat
szórakoznak a kerítés másik oldaláról, hogy a két kutya azóta hogyan
csinál bolondot a gazdáiból.

Megint gyorsan elrepült a hét, mondanom sem kell, hogy ilyen szétszórt
még nem volt senki mint ezen a héten, apa nagy bosszúságára. Ákos
rendszeresen elkésett, Alma már nem figyelt az órákon, Zsófi a
tornafelszerelését, Dóri az uzsonnáját hagyta itthon, anya pedig a
mobilját felejtette a munkahelyén.

De lassan újra eljött a szombat, apa menetrendszerűen lefeküdt aludni.
Ebben nagyon konzekvens volt. Hiába kelt újabban szinte minden
alkalommal fáradtabban, és rosszkedvűbben, mégis konokul bevonult a
hálószobába. A család pedig újra kivonult a kertbe, hogy a Bolygó
Kapitányát ugráltassa.

Amikor a Kapitány megjelent, csak annyit mondott, hangjában
beletörődöttséggel: már vártam... Szinte meg sem lepődöm.
Alma közölte vele az újabb parancsokat. A másik kertszomszédunkban
lakik két rottweiler, akik az utóbbi időben rendszeresen átjárnak
hozzánk a kertbe. És? Kérdezte a Bolygó Kapitánya. Hááát, izé, ha a
két kutya elszabadul, ki tudja milyen veszélyes emberekkel
találkozhatnak szegény ebek.

Én már tudom milyen veszélyes emberekkel találkozhatnak. Például
veletek, dörögte a kapitány, majd azonnal elkérte a gyűrűket
mindenkitől. Ezután beszélt a szomszéddal is, aki a kutyák védelmében
újabb kerítést húzott a régi elé. A Bolygó Kapitánya félelmetes kacaja
lassan halt el a levegőben, ahogy elrepült, kezében a gyűrűinkkel.

A család döbbenten állt a kertben, teljesen letaglózta őket, ami
történt. Egyedül apa volt jókedvű, ma végre kipihente magát...

Lajosok

- ..és hogy van Laci?

- Volt egy-két kemény hete: szemviszketés, orrfolyás-dugulás, de a fulladások szerencsére nem tértek vissza.
- Én is egész jól kordában tudom tartani az allergiámat, de Lajos-nap körül mindig ellenállhatatlanul tör rám, akkor dögrováson vagyok. A nagyapám is Lajos volt, hááát...nagyanyámnak nem volt könnyű élete mellette. Igencsak szerette az italt, és akkor nem volt tekintettel senkire, semmire. Aztán ezzel sokáig nem is foglalkoztam, míg pár éve egy kineziológus csinált nálam egy oldást, és ott kiderült, hogy az asztmám ide vezethető vissza: emlékekhez, amiket takarosan elsimítgattam.
- Nahát, ez milyen érdekes.
- Persze mindezt akkor még nem tudtam, mikor a férjemmel összeismerkedtünk. Csak megjegyeztem, hogy az én nagyapámat is így hívták. Több jelentkező is lett volna, de valamiért őt választottam.
- Gondoltad, talán inkább egy Lajos...

Alámerülés

Arvo Partot hallgatni felér egy érpattintással. Kettesben egy közös mélyvízi merüléssel oxigénpalack nélkül, koncerten egy tömeges öngyilkossággal. Mikor először hallgattam, arra gondoltam: nem igaz, hogy egy pap ilyet írjon: egy keresztény sosem lehet ennyire magányos. Tegnap egy váratlan ötlettől vezérelve feltöltöttem az MP3-amra, és ma hazafelé jövet meghallgattam a vonaton. Úgyis pocsék kedvem volt, gondoltam, sokat nem veszthetek. Ha lesz valami a kezemben, mikor felrugaszkodom, akkor hitt Istenben. Talán a keszonbetegség az oka, de jobban lettem tőle.

Zsörti

Egy egércsalád lakott a település szélén húzódó mező mellett. A
családfő az egérőrség tagja volt, akik a macskariasztásban játszottak
fontos szerepet. Hozzá lehetett továbbá fordulni a macskák által
elkövetett gazságok bejelentésével, valamint egyéb ügyekben adott jogi
tanácsokat. Az édesanya sokáig otthon volt a kisegerekkel, de amióta a
legkisebb egérpalánta, Dedó már betöltötte az iskoláskort, ő is
munkába állt. Nyilvántartó lett a macskarémségek adatbázisában.

A legidősebb gyermek; Rágós volt az egyetlen fiú, őt követte
legnagyobb lánytestvére Szilva, majd történetünk főhőse, Zsörti; a
középső lány következett a sorban, amelyet a már emlegetett legkisebb,
Dedó zárt. Egy ekkora család eltartása roppant feladatot jelentett a
két szorgos szülő számára, akik naphosszat róttak-futottak az
élelemért, ahogy munkájukat letették. Ráadásul a kis család minden
tagja mást és mást szeretett enni.

Szilva szinte mindent megevett, csak a gabonaféléket nem szívlelte.
Milyen egér az ilyen? -aggódtak szülei, ezért egérpszichológushoz is
elvitték, beszéljen a fejével, mert a rendszertelen táplálkozás
következtében már zörögtek a csontjai a bundájában. Szerencsére Szilva
hallgatott a jó szóra, mára már szép, kívánatos egérlánnyá fejlődött,
csak a macskák meg ne fogják...

Rágós és Dedó nagyon válogatós volt, előbbi nem volt hajlandó húst
enni, hiába is hoztunk számára szebbnél szebb százlábúakat,
csótányokat, pókokat, de még az ízletes ízeltlábúak, a puha peték,
pajorok sem kellettek neki. Hiába vágtunk lóbogarat, fiunk csak a
gabonán rágódott. Dedó folyton azzal állt elő, hogy állandóan éhes,
ezzel már-már rémuralomban tartotta a szomszédságot. Amikor meglátták,
hogy az utcán játszik, már menekültek is a föld alá, mielőtt kienné
őket a készleteikből. Még álmukban is azt hallották: Tellik-e néni,
nagyon éhes vagyok! Bezzeg amikor otthon kellett volna megenni az
ebédet, akkor olyan lassan evette hogy már mindenki végzett, ő még a
felénél sem tartott. Ilyenkor különféle kifogásokkal élt, hogy olyan
finom, meg sem tudom enni, vagy nagyon fáj a hasam.

De nem is értem miért róla beszélek már megint, talán azért, mert ő a
család nagy dumása, akit lelőni sem lehet, ha belekezd valamibe, és ez
úgy látszik már ragadós, mert én is róla beszélek, ahelyett, hogy
Zsörtiről írnék. Ő a legkevésbé válogatós, szinte mindent megeszik.
Kerekedett is szépen a kis pocója, amit nagyon jól esett megsimogatni.
Kedvenc ételei a csípős sajt, és a mákgubó. Ezzel is apjára ütött,
akire egyébként is nagyon hasonlít. Nem csak a külsejét, hanem a
természetét tekintve is. Szokta is mondani, hogy őt csak apa érti meg.

Márpedig megértésre az ő esetében nagyon is szükség volt, Zsörtinek
ugyanis elég hullámzó volt a kedélye. Egyszer olyan édi-bédi volt,
hogy a kenyérre lehetett kenni, máskor pedig szinte kiállhatatlanul
kötekedő. Ilyenkor jobb is volt, ha nem kerül senki a szemei elé, mert
akit ért, mindenkit kiosztott.

Lehet, hogy ezért csúfolta a bátyja Há-zsörtinek, amit utált, mert
magát persze nem tartotta házsártosnak. Ezek a lelkiállapotok nála
egyik pillanatról a másikra alakultak ki, és ugyanúgy el is fújta őket
a szél. Barátnőivel is gyakran hajba kaptak. Kicsit feljebb lakott
Szemes, egy nagyon szép egérlány, aki 4 évig osztálytársa volt.
Ragaszkodott Zsörtihez, reggelente érte jött és megsürgette, hogy el
ne késsen az iskolából. Zsörti nem tudta eldönteni, hogy Szemest, vagy
a szomszédban lakó egérlányt, Likit kedveli jobban.

A lányok gyakran kimentek az utcára mindenfélét játszadozni, labdázni,
kergetőzni. Szüleik csak arra hívták fel a figyelmüket, hogy az
őrülten rodeózó macskákra ügyeljenek.
A nyári szünetben sokat jártak a Hess-ki térre is játszani, ahol népes
egércsapat gyűlt össze. Zsörtinek hamar sikerült összevesznie egy
kötekedő fiúval. Csak iskolakezdéskor tudta meg, hogy a téren Kócos
Sanyával, a legrettegettebb patkánnyal húzott ujjat. Ekkor egy ideig
nem ment a Hess-ki térre, de félelme nem tartott örökké. Következő
nyáron ismét ez a tér volt a törzshelye, ahová már Dedót is magával
vitte.

Zsörti nagyon szép kislány volt, dudorodott a bőre mindenhol, ahol
csak kell egy serdülő egérlánynál. Sokat adott a külsejére, még
szőrvasalót is használt, hogy mindig szép legyen. Ezek miatt a fiúknál
is nagy sikere volt. Szinte minden héten más és más egérfiú lett bele
szerelmes, amit Zsörti természetesnek vett, és néhány esetben
viszonozta is. Amikor szerelmes volt, minden gondolata a Hess-ki téri
fiúk körül járt, alig várta, hogy leteljen a veszélyes idő, amit a
szülei határoztak meg, hogy mettől meddig nem mehetnek az utcára, majd
rohant ki a térre a barátaihoz.

Persze semmi sem tart örökké, így ezek a kapcsolatok is elmúltak
egyszer, ami Zsörtit mindig nagy szomorúsággal töltötte el. Ez az
időszak nagy megpróbáltatásokat jelentett az egész családnak, mert
Zsörti ilyenkor olyan volt, mint egy egész doboz gombostű. Mindenkihez
volt valami szurka-piszkája. Dedó idegesítette ilyenkor a legjobban, a
kis kotnyelességével, azzal, hogy mindenhol ott volt, ahol nem volt rá
szükség, mindent kifigyelt, megjegyzett, és mindenről beszámolt a
család többi tagjának. Szerencsére rövid idő múlva ismét rátalált
Zsörtire a szerelem, amitől újra kivirult, a család pedig
fellélegezhetett. Időt nyertünk.

Az élet olyan volt mellette, mint ha két vulkánkitörés között éppen
nyugalmi időszakunk lenne. Persze a vulkánkitöréseket mindig megelőzik
bizonyos jelenségek, amikből a katasztrófára fel lehet készülni.
Kisebb-nagyobb morgások, amiket ha időben elkapunk, megelőzhető a
nagyobb baj. Zsörti sokszor csak elvonul, és néz meredten maga elé.
Ilyenkor jobb, ha nem is szólunk hozzá, mert úgyis csak ránk kiabál,
hogy hagyjál. Ezekből a lelkiállapotokból leginkább valamilyen humoros
dologgal lehet kibillenteni, ami édesapjának a specialitása, már ha
éppen neki is jókedve van, és nem lányához hasonlóan zsörtölődik
valamin.

A családnak furcsa dolgai voltak, egyik fele vérszívó bőregérnek, a
másik fele vérkutyának képzelte magát, ezen sokat mulattak. Egyébként
is nagy vonzódással éltek a kutyák, mint a macskák természetes
ellenségei iránt. Volt is saját kutyájuk, mert ugye egy valamit is
magára adó egércsalád nem lehet meg házőrző nélkül. Az egérporontyok
játékaikban gyakran képzelték magukat egy boldogabb kutyavilágban,
ahol különféle falkákat állítottak össze maguknak. Ez egyébként is
nagyon menő játék volt az egérgyerekek között. Dedónak is akadt
szerelme a játék segítségével, Szánhúzó Öcsi volt a kiválasztott.
Cserélgették egymás között a népszerű kutyás kártyákat, és mindenféle
történeteket találtak ki, ahol a hős kutya borsót tör a macskák orra
alá.

Rágós már kinőtt ezekből a játékokból, ő inkább macskakoponyát
farigcsált magának, Szilva pedig valamilyen átváltozós macskanőről írt
regényes naplót. Zsörti leginkább Liki nevű barátnőjével szeretett
játszani, akivel ikreknek tartották magukat. Gyakran aludtak
egymásnál.

Egyszer a Hess-ki téren voltak, amikor odamentek hozzájuk az egyik
bandába tartozó egérfiúk, akik beléjük kötöttek. El akarták venni Dedó
kétkerekű suhanóját. Persze Zsörtit sem olyan fából faragták, hogy
csak úgy hagyja a testvérét, ezért egy huzavona vette a kezdetét,
aminek következtében a földre került, még a bőrét is felsértette az
éles köveken.
A suhanót a fiúk mégis megszerezték, és miután kiszórakozták magukat,
eldobták. Dedó sírva jött haza, hogy tönkrement a kedvenc suhanója,
most mivel fog száguldozni. De azért ő is nagyon bátran viselkedett,
nem volt olyan félős kisegér. Egyszer már egy negyedikes nagy
patkánynak is nekiesett, aki Zsörtit szidalmazta az iskolában a
szünetben.

Talán a sok konfliktus oka az lehetett, hogy Zsörtiben volt valami,
ami megkülönböztette a többi egérlánytól. Ameddig egész kisegerek
voltak, ez a különbség nem is volt olyan feltűnő. Eleinte leginkább a
másfajta természettel magyarázták, elvégre édesapja is különc volt a
maga módján. Zsörti azonban rajta is túltett mindenben. Termete lassan
elmaradt a vele egykorú egérlányoktól, mégis volt benne valami nagyon
vonzó. Mint amikor a veszély kéjes borzongással tölt el. Tudod, hogy
végzetes lehet számodra, mégsem tudod kivonni magad hívogató hatása
alól.

Ezt láthatták meg benne az egérfiúk is, akik döglöttek utána.
Zsörtivel járni felért egy kalanddal. Hibázni nem lehetett nála, elég
volt, ha valaki ránézett egy másik lányra, vagy csak köszönt valaki
másnak a jelenlétében, annak a fiúnak annyi volt. Mégis mindig volt
pasija, akik nem tudtak ellenállni neki. Mint amikor egy kígyó bűvöli
védtelen áldozatát, úgy vonzódtak Zsörtihez.

Amikor ennek a különleges, sőt végzetes vonzerőnek az okát megtudtuk,
már késő volt. Mint említettem, Zsörti termete eleinte lassabban
fejlődött kortársainál. Aztán egyszer csak elkezdett nyúlni, és
különös változások mentek végbe rajta. Édesapja vette észre elsőnek.
Fel is kiáltott. Zsörti, te nem is egér vagy, hanem egy kicsi puma...

Anuch meséje

Ősidők óta itt élünk a földön. Az emberek többsége nem is tud rólunk,
sokszor még az érintettek sem tudják, kik is ők valójában. Az én
feladatom a kiválasztottak megfigyelése, felkészítése a feladatukra,
egyben védelmük is, ameddig nem ébredtek hatalmuk tudatára. Hogy kik
vagyunk? Mit keresünk itt? Mik a céljaink? Elmondom nektek, de csak
abból a biztonságos tudatból, hogy ti a végén úgyis meghaltok.
Mindannyian, tehát már nem tudtok ártani nekem, a fajtámnak.

Amikor az ember első zsengéi megjelentek a földön, még a
dinoszauruszok uralták a bolygót. Örök harcban álltak az emberiséggel,
akik egyre csak szaporodtak. Az emberek a dinókat sárkányoknak
nevezték, és sportot űztek a vadászatukból. Ki tudja melyik faj
pusztította volna el hamarabb a másikat. Egyszer azonban meteor
csapódott a bolygóba, melyet hatalmas lökéshullámok kísértek, minek a
következtében elpusztult az addigi flóra és fauna nagy része. A rövid
időre megnövekedett radioaktivitás következtében az életben maradt
emberiség egy részével különös dolgok történtek.

Már korábban is kétféle emberfaj élt a földön. A temészetközeli,
paradicsomi állapotait megőrző Neander-völgyinek nevezett faj, és az
erőszakos Káin ivadék, Cro-magnoniak. A változás a kisebb számban
megmaradt Neander-völgyi embereket érintette, akiknek a DNS szerkezete
átalakult. Okát nem látjuk még ma sem. Ez a változás a következőképp
írható le. Némely túlélőnek különös képességei lettek. Van, aki olyan
élesen lát, mint a sas, van, akinek a hallása fejlődött
elképzelhetetlen finomságúra, más olyan gyors, mint egy gepárd, és még
hosszasan sorolhatnám.

Bölcseink összeültek, és arra a meglátásra jutottak, hogy a bolygó
szelleme feladattal látta el őket, amikor ezeknek a képességeknek a
birtokába jutottak. Megfigyelték azt is, hogy valamennyien csak
egy-egy bizonyos állat tulajdonságaival rendelkeznek, amelyet
veszélyhelyzetben alkalmazni is tudnak. Így ők váltak ezen állatok
totemeivé, védelmezőivé.

Szükség is volt ezekre a védelmezőkre, mert a Cro-magnoniak gonosz
szellemük sugallatára irtották egymást, környezetüket, a növény és
állatvilágot. Mára sikerült az egész bolygót olyannyira
leamortizálniuk, hogy hacsak valami újabb csoda nem történik végzetes
következményei lehetnek.

Közülünk is a legbölcsebb, legöregebb Bubo volt, a baglyok toteme. Ő
bízott meg azzal a feladattal, hogy figyeljem meg, készítsem fel, és
felkészüléséig védelmezzem a legújabb kiválasztottat, akit a csillagok
megmutattak neki. Ez a fajtársunk egy alig 15 éves leány közép-európa
egyik kisvárosában lakik, de ennél többet a védelme érdekében nem
mondhatok el. Igazi nevét sem árulom el nektek, de e-helyütt úgy fogom
hívni, hogy Anuch. Anuch Leopardia.

Anuch születésétől fogva fura kislány volt. Rögtön kitűnt társai közül
éles értelmével, gyors felfogóképességével. Ez számára is feltűnt, ami
alapos magabiztossággal látta el. (ebből még le kell faragnom majd egy
kicsit, nehogy a Cro-magnoniak jellemző gőgösségével legyen határos).
Eleinte még élvezte is a helyzetét, hogy hamarabb meg tudja tanulni a
leckéit, neki elég, ha az órán odafigyel, és nincs szüksége magolásra,
nem úgy a testvéreinek, vagy az osztálytársainak.

Sokat szenvedett viszont attól, hogy kevés igazi barátja van, akik
sokszor nem tudtak mit kezdeni gondolataival, nem tudták követni
szárnyalását. Még a szülei sem igazán értik meg őt. Pedig neki nagy
szüksége van rájuk, fiatalabb korában bújt is, mint egy kis macska. Ma
már persze komoly nagy lány, aki nem engedhet meg magának olyan
blamázst, hogy édesapja az utcán megfogja a kezét. Mit szólnának az
ismerősei, ha meglátnák ezt?! Testi fejlődésében kicsit lemaradozott
egykorú társaitól, ami némi bosszúsággal tölti el, amikor kénytelen
kibélelni kedvenc melltartóit. Még nem tudja, hogy ez teljesen
természetes, a kiválasztott Neander-völgyiek sajátossága, hogy bár
szellemileg jóval megelőzik korukat, de testileg kissé lassabban
fejlődnek, cserébe ennek köszönhetik, hogy sokkal hosszabb ideig
élnek.

Értetlen családja elég sokat gúnyolta szegény Anuch-ot, aki bizony
sokszor kérkedett különleges értelmi képességeivel, ami miatt őt Chuck
Norrishoz, a Cro-magnoniak egyik verekedő ikonjához hasonlították,
akit a tökéletesség példájaként figuráztak ki az értelmesebb, békésebb
természetű Cro-magnoniak, -mert ilyenek is voltak szép számmal-, és
szerencsére közéjük tartozott Anuch családja is.

Egyszer azonban furcsa dolog történt. Anuch életében is elkövetkezett
az a nagy változás, aminek előszele már az értelmi képességekben
megmutatkozott. Amikor nagyon koncentrált, érzékei kifinomultak, és a
levegő kékes fényt árasztva remegni kezdett körülötte. Először azt
hitte csak valamiért nagyon fáradt, (a feje is majdnem széthasadt) és
emiatt csak képzelődött. De történt egyszer, hogy amikor iskolába
menet a kerékpárjával nekiütközött egy a semmiből hirtelen előkerülő
autónak, a fejében ismét feszítő érzés keletkezett, és a szemfogai is.
Mint ha megnyúltak volna. De csak egy pillanat műve volt az egész,
ahogy jött, úgy múlt el az érzés, és csak a fáradtság maradt utána, na
meg egy jó adag félelemérzés, hogy mi is volt ez. Majdnem meghalt, még
szerencse, hogy olyan gyorsan reagált, az érzékei nagyon kifinomultak
az utóbbi időben.

A bölcsek figyelmét ekkor keltette fel Anuch, akit különleges
képességeinek teljes kifejlődése előtt már el akartak tenni láb alól a
gonosz szellem szolgái. Védelmére a bölcs Bubo engem küldött. Sokat
gondolkodtam milyen módon hívhatnám fel magamra Anuch figyelmét, végül
maga adta kezembe a megoldás kulcsát.

Mivel nem merte senkivel sem megbeszélni azt, ami vele történt, -úgy
sem értették volna meg, valószínűleg megint csak gúnyolódtak volna
vele-, az íráshoz folyamodott. Matilda néven naplót írt az otthoni
számítógépükön. Ebben a történetben leírta milyen különleges
képességei vannak, azaz milyen tüneteket észlelt magán az utóbbi
időben. Érteni persze nem érti, de sikerült megismerkednie néhány
hozzá hasonló tanulóval is, akik -talán pont emiatt- mindig is
különcnek számítottak a "normális" társaik között. Ezért is nehéz
számukra a kapcsolatteremtés, és ameddig például egy sima Cro-magnoni
lánynak az ő korában már számtalan barátja volt, addig Anuch nem
találta még meg a számára igazit. Volt már próbálkozása, de komoly
eredményre nem jutottak, akkora volt közöttük a különbözőség. Ez
persze elkeseríti Anuch-ot, de majd rávezetem, hogy ő jobbat érdemel,
ne legyen hát türelmetlen.

Sajnos azonban történtek félelmetes dolgok is. Mint meséltem már, a
gonosz is felfedezte magának Anuch képességeit, és mindent elkövetett,
hogy keresztezze a bolygó szellemének Anuch-hal kapcsolatos terveit.
Egyszer két részeget küldött az útjába, akik majdnem kirabolták,
megsebezték, de ekkor használta Anuch először képességeit. A levegő
megtelt remegéssel, és kék fényt árasztott magából a titkos fog alakú
amulett is, amit csecsemőkora óta hordott a nyakában. A feje ismét
elkezdett feszülni, mint ha valami ki akarna törni az ott nyílt
résből, a fogai megnyúltak, eközben a teste a levegőbe emelkedett. A
két rablónak több sem kellett, el is inaltak azonnal, mivel erre aztán
igazán nem voltak felkészülve.

Ahogy Anuch sem. Nem értette mi ez. Mi vagyok valami macska? El is
mosolyodott a gondolatra, hogy édesanyja gyakran hívta kiskorában
macskának, néha még ma is... Azért elég ijesztő ez az egész. Hát még
ha azt is tudná mi vár még rá. Éppen ezért úgy gondoltam belépek az
életébe, mégpedig azon a kapun keresztül, amit ő nyitott. A naplójába.
megmutattam neki az ellenséget, a gonosz szellemet, akiktől jobb, ha
óvakodik, kinek neve TÁBÜN! de már nincs egyedül, mindig vele leszek,
és megvédem, felkészítem a harcra a fekete párducok leendő totemét,
én, azaz David.
David Vamp, a denevérek őre.

Márkus, az oroszlán

A szavanna, ahol történetünk játszódik egy dombság határán terül el,
amely kelet felől öleli körbe a pusztaságot, nyugatról pedig egy folyó
határolja. Ezen a vidéken olyan ritkán esik az eső, hogy az itt élő
állatok vagy a folyó, vagy a szavanna központi részén elhelyezkedő
nagy tó környékén élnek. Ide járnak itatni és felüdülni a messzebb
lévő településeken lakó kétlábúak is. A szavanna egyhangúságát csak
néhol töri meg egy-egy erdő, de ez is jellemzően tüskés akácia, amely
még ilyen zord körülmények közt is képes volt elszaporodni.

A környék nem sok szórakozási lehetőséget ígért az oroszláncsaládnak
sem. Mennydörgőt, a szavanna rettegett urát 4 kölyökkel ajándékozta
meg Elza. A három kis nőstény között elsőre is feltűnt egy bozontos
szemöldökű hím, aki a Márkus nevet kapta szüleitől.

A kis Márkus nagyon szelíd, barátságos természetét szülőanyjától
örökölte, távol állt tőle az apa zordon, uralkodásra termett
természete. Aggódtak is szülei, hogy mi lesz majd vele, vajon
megállja-e a helyét a szavanna hiénákkal terhes környezetében. Bízva a
nevelés erejében apja jó példával járt elől. Első volt a vadászatban,
még az ínségesebb száraz évszakban is jó faltokkal látta el családját.

Márkust gyakran bízták meg különféle feladatokkal, hogy nézze meg a
lesállásokat, nem ragadt-e a csapdákba eleségnek szánt állat, vagy
figyelje meg melyik csapást használják újabban az itató felé menet a
növényevők. A kis oroszlán azonban egyben nem hazudtolta meg
nemzettségét, mégpedig abban, hogy igencsak szeretett lustálkodni.
Sokszor fordult elő, hogy már hasára sütött a nap, lánytestvérei rég a
bokrok között kergetőztek, amikor ő méltóztatott felébredni, és
reggeli után nézni. Feladatait rendszeresen elfelejtette, ezzel
őrületbe kergetve Mennydörgőt.

Apja elhatározta, hogy alaposan elbeszélget a fejével, hiszen fiának,
mint leendő családfőnek kötelező elsajátítania a vadászat, az ölés,
tehát az élelemszerzés fortélyait. Hiába magyarázta azonban Márkusnak,
hogy a vadászat a legszebb sport, és minden hímnek űznie kell
valamilyen sportot, ha másért nem, legalább az edzettségéért, fiáról
leperegtek az atyai intelmek. Szabadidejében inkább elfarigcsált a
körmeivel különféle fadarabokon, vagy a kedvenc bokrában heverészett.

Történt egyszer, hogy Mennydörgő egy fiatal Impalát talált az egyik
kihelyezett csapdában, amely PROFI módon volt felállítva, ezért
rendszeres táplálékforrásként szolgált a család számára. Odavezette
tehát Márkust a rettegő Impalához, ráparancsolt, hogy ölje le, és
készítse el a család számára az ebédet. Elmagyarázta neki, hogy éles
karmai nem arra valók, hogy azokkal faragjon, hanem az áldozat
megragadására, majd hasának feltépésére. Először is harapja el az
Impala torkát, így övé a jog az életet adó vér felhörpintésére.
Miközben az Impala lassan kiszenved, tépje ki gőzölgő beleit, amit a
kis nőstények azon melegében el is fogyaszthatnak. A legjobb
falatokat, a húst ezután osztják el maguk között, de ne felejtse, hogy
elsőnek a családfő, azaz a vadász eszik, hogy ereje megmaradjon, csak
utána kapnak a többiek a maradékból.

Márkus majdnem elájult, amikor Mennydörgő lefestette előtte, hogy mit
kell tennie a zsákmánnyal, talán jobban félt, mint szegény Impala. El
is határozta, hogy ha ez az ára a húsevésnek, akkor inkább lemond
ennek az élvezetéről, és a jövőben áttér a vegetáriánus életmódra.
Mennydörgő éktelen haragra gerjedt, ami abból a kétségbeesésből
fakadt, hogy mi lesz így a jövő nemzedékével, ki fog akkor vadászni,
ki lesz az erdő rettegett ura őutána.

Kényszerében a kis nőstények felé fordult, akikben jó partnerekre
talált, társául szegődtek a zsákmányszerzésben. Kitanította őket
a vadászat minden fortélyára, így reménye lett rá, hogy élete
idővel egyre kényelmesebbé válhat. Nehogy szégyenben maradjon a
szavanna többi hímoroszlánja előtt, Mennydörgő komoly propagandába
fogott. Nagy hangon ecsetelte mekkora előnyel jár a hímoroszlánok
számára, ha nem rájuk, hanem az amúgy is többségben lévő nőstényekre
marad a vadászat terhe.

(Küldetése sikerrel is járt, mert ha ma körülnéztek nyájas olvasóim
azt láthatjátok, hogy szavannaszerte a nőstényoroszlánok vadásznak, és
mindenben kiszolgálják a hímeket.)

De ne szaladjunk ennyire előre. Miközben Mennydörgő a kis nőstények
okításával volt elfoglalva, Márkus egyre jobban elmagányosodott.
Lánytestvérei gyakran csúfolták, mert túl sokat ápolta sörényét, és
már a családi beszélgetések közben is egyre többet kellett felemelnie
a hangját, ha ő akarta magához ragadni a szót. Éppen ezért
elhatározta, hogy elindul otthonról, és keres magának egy olyan
világot, ahol a hozzá hasonló érzékeny lelkű oroszlánok is megállják a
helyüket.

Apja és anyja annak reményében engedték útnak, hogy ez a kaland lassan
férfivá avatja fiúkat, aki bátorságra lelvén tér majd haza, hogy végül
mégis apja nyomdokaiba lépjen. El is indult Márkus, és hosszas
bolyongás után egy kikövezett sárga útra talált. Itt megállt
gondolkodni merre is induljon el, amikor találkozott egy emberlánnyal,
akit egy kiskutya, egy bádogfigura és egy madárijesztő forma szalmabáb
kísért.

Gyorsan egy nagy kő mögé bújt, de már késő volt mivel meglátták. Oda
is mentek hozzá. Hát te mit csinálsz itt oroszlán? Kérdezte az
emberlány, aki be is mutatkozott neki. Dorothynak hívták. A választ
meg sem várva elhadarta, hogy ők Ózhoz egy híres varázslóhoz mennek,
aki mindenkinek teljesíti a kívánságait. Megkérdezték Márkust, nem
tartana-e velük, biztos neki is van titkos vágya, amit szeretne, ha
teljesülne. Mivel még nem döntött maga felől, elhatározta Márkus is,
hogy szerencsét próbál a varázslónál, hátha tényleg akkora a hatalma,
hogy rajta is segít.

Csak egyet kér tőlük, hogy az a szalmafigura tartsa magát távol tőle
az út során, mert egy kicsit allergiás...

Laci első meséje

Pár éve újabb kisbolygót fedeztek fel a Hiromi rendszerben, ahol eddig
5 bolygót ismertek. Az új kisbolygó a Midori nevet kapta. Midori a
Hiromi rendszer egyik nagybolygójáról, Hanáról vált le. Pályája még
most is e-bolygó körül mozog, amely valami különleges okból kifolyólag
nagyon erős vonzódással bír számára. Hiába él külön életet -már
amennyire egy kisbolygót élő organizmusnak lehet tekinteni- folyton
folyt Hana árnyékában található. A rendszer többi bolygójának azóta
kevesebb jut Hana ragyogásából.

Történetünk erről a kisbolygóról, és a felszínét benépesítő különleges
lakóiról szól. Midori felszínének kétharmadát sűrű, szinte
áthatolhatatlan erdőségek borítják. A maradék egyharmadon síkságok
váltakoznak kisebb, nagyobb dombokkal. Ahogy az erdőből kiérkezünk az
északi síkságon átkelve egy újabb, kis erdősáv után két ovális forma
tavacskához érkezünk, amelyek csodálatosan tükrözik vissza Hana
ragyogását. Aki belenéz ezekbe a tavacskákba, lelke legmélyére
tekinthet általuk. A tavacskák metszéspontjánál egy kétkráteres
vulkán magaslik. Rajtuk keresztül lélegzik a bolygó. Tovább haladva
dél felé egy rejtélyes barlangrendszer található, amelyet hatalmas
mészképződmények szegélyeznek kétfelől. Ebből a barlangból időnként
félelmetes dörgedelmek törnek elő. A kisbolygó lakói időnként
megjelennek a barlang szájánál, ahol rituális áldozatot mutatnak be a
bolygó szellemének. Nem volt egyszerű dolog kideríteni mivel lehet a
bolygó felszíne alatt rejtőző szellemek szörnyű éhségét csillapítani,
mivel akármit nem fogadtak el ezek a válogatós, kényes ízlésű
szellemek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az áldozatul szánt
állatok májával időlegesen kielégíthető állandó éhsége. Elhagyva azt a
barlangot kelet és nyugat felé egy-egy barátságos dombság található,
melyet megmászva két ernyőszerű kisbarlanghoz jutunk. Ez a szerelmesek
kedvenc találkozó helye. Amit a két barlang-nyílás egyikébe
belekiáltanak, az eljut a szellemekhez, akik ha jó kedvük van,
teljesítik a szerelmesek legtitkosabb vágyait is. Mögöttük rögtön az
áthatolhatatlan erdő-rengeteg kezdődig, amely körbefut a bolygón,
egész az északi síkságig.

Sokféle lény népesíti be ennek a kisbolygónak a felszínét, köztük
olyanok, amelyek csakis ezen a bolygón találtak maguknak élőhelyet. Ők
Fantáziaország lakói, a bolygó igazi urai. Vezetőjük egy nagyon bátor
kis királynő, aki semmitől sem retten vissza, bátorsága már-már
vakmerőséggel határos. Azt beszélik személyében a bolygó szellemei
keltek életre.

Fantáziaország kicsiny lakói az erdő szélén, az ernyőszerű barlangok
alatt laknak. Itt védve vannak a síkságot érő erős sugárzástól, de az
erdő sötét titkaitól is, amelynek a mélyére csak ritkán merészkednek.
Ha azonban találkozni szeretnének egymással e-kettős ország, a
Keleti-ernyő és a Nyugati-ernyő lakói nincs más választásuk, mint a
rengeteg erdőn általkelni.

Ebben a hatalmas erdőben félelmetes lények élnek, akiknek az
eredetéről semmit sem lehet tudni. Egyszer csak megjelentek, és azóta
folyamatos harcban állnak Fantáziaország lakóival. Ők az erdő
vámszedői. Ameddig nem jelentek meg a bolygón ezek a szárnyas
szörnyek, az erdő is barátságos helynek számított. A szellők lágyan
lengették a dús növényzetet, amelyet csak pár helyen tarkított kis,
kör alakú tisztás. Ezek szent helyek voltak Fantáziaország lakói
számára. Egy idő óta azonban többen is eltűntek a két országrész lakói közül,
miközben az erdőn keresztül vezető karavánúton átkeltek, amelyet
Fantáziaország lakói csak a nagy választóútnak neveztek.

Ahogy a rejtélyes eltűnések elkezdődtek, a Keleti és a Nyugati-ernyő
urai elhatározták, hogy megkockáztatva a síkságon való átkelést,
felkeresik kis királynőjüket, aki a tavak között, a kis erdősáv
közepén, a nagy vulkán tövében lakik, és tőle kérnek segítséget. Fel
is kerekedtek rögvest, és küldöttségeket menesztettek királynőjükhöz,
aki a bolygó, azaz Midori nevét viselte születése óta, mivel úgy tartották róla, hogy ő a bolygó szellemének a gyermeke.

Midori örömmel fogadta a követeket, akik ellátták a két ország
legfrissebb híreivel. Amikor azonban rátértek jövetelük céljára,
elfelhősödött Midori örökvidám tekintete is. Tudta, hogy ezt a harcot
neki kell megvívnia. Felvértezte magát, erőt gyűjtött Hana
ragyogásából, amelyet a két tó tükréből merített. Ezután elindult az
északi síkságon keresztül a rengeteg erdőbe, hogy megkeresse a
félelmetes idegen jövevényeket.

Ezek a lények parazitaként élnek a bolygókon. Ahol egyszer
megtelepednek szinte lehetetlen vállalkozás kiirtani őket, úgy
elszaporodnak, elszemtelenednek. Hat lábuk közül néggyel kapaszkodnak
az erdő indáin, kettővel megragadják gyanútlan áldozatukat, majd
csáprágóikkal feldarabolva fogyasztják el.

Midori jól megszervezte kis csapatát, amelyet a két ernyő alatt lakók
legelszántabb harcosaiból válogatott maga mellé. Kivárták a
legalkalmasabb pillanatot, amikor a bolygó az erdő felőli oldalával
fordult ragyogó Hana felé, így annak ellenállhatatlan fénye
bevilágított a sűrűség legmélyére is. Ezután láncba állva átfésülték a

rengeteget, és ahol csak a szárnyas lénnyel találkoztak, lándzsájuk

hegyére tűzték őket. Az erdő azonban olyan hatalmas volt, és olyan sok

volt az ellenség, hogy bármennyit is fáradoztak, a szárnyas szörnyek a

legsűrűbb erdő mélyén elhelyezett petékből mindig kaptak utánpótlást.

Midori ekkor taktikát változtatott, és különböző varázslatokkal
hatalmas özönvízzel árasztotta el az erdőt, amely lemosta a fákon
csimpaszkodó lényeket. Miután levonult az áradat, gyógyfüvekből
készített páccal vonták be a fákat, hogy az utánpótlást jelentő peték
fészkeit is elpusztítsák. Ezeket többször is megismételték, végül
sikerrel jártak, az idegenek elhagyták a bolygót, a Hiromi rendszer

más bolygóira telepedtek át...