Ősember

Semmi közöm a hi-fi világához. A mélyek és magasak, ezek csillogó és testes volta tökéletesen hidegen hagyna, ha Laci nem kérné ki néha a véleményemet egy-egy vándordíjról, ha szabad így neveznem a nálunk megforduló zenemasinákat. Egyébként is ritkán üldögélek zenehallgatás közben, átjár a zene: megédesíti a házimunkát, táncra perdülünk a konyhában a kicsikkel, kimozgatom a beállt derekemat, stb. Ha a munkahelyemen egyedül vagyok, kiválasztok egy zongoradarabot az MP3-amon, és a legmonotonabb részeket úgy gépelem be. Az ujjaim táncosnőkként ugrabugrálnak billentyűkön, és így felfrissülve kelek fel a géptől. Nekem ennyi is elég. Ha nagyritkán a kanapén kötök ki, sajnálom az időt, energiát a hosszas elemzésre, egyszerűen vagyok, itt vagyok, feloldódom a zenében, ugyanúgy, mint a reggeli és egyéb csendekben, ami persze nem korántsem egyenlő a némasággal, ezt már Bab Berci is megmondta.
Mégis - vagy talán pont ezért - primitív álmélkodásra késztet a tudat, hogy a mikrobarázdák pit-jei és land-jei hogy képesek a varázslatot egyesekre és nullákra: igenekre és nemekre redukálni. Ilyen egyszerű lenne az egész? És hol marad a mindezt megfűszerező "talán"? Talán bennem, bennünk, a fantáziánkban, ettől szép ez az egész.