2018. április 18., szerda
2018. március 30., péntek
Szűz fül
(Fotó: Damir Yusupov)
Először valami nagyon korrektet akartam írni a tegnap estéről, aztán abban maradtam magammal , hogy csak arról lesz szó, amit én átéltem. Úgyis csak azok olvassák a blogot, akiket ez érdekelhet.
Elszigeteltségünkben ritkán lehetünk szemtanúi (részesei meg aztán szinte soha) valami születésének, virágzásának, és mire a tudatunkig eljut, már meg is változott.
De ezzel már szinte szabadkozom, mert nekem bizony tetszett a tegnapi est a Zeneakadémián! Egészen elvarázsolt, ahogy Julia Lezsnyeva énekelt. Alázattal, mentesen minden póztól, manírtól. Úgy állt ott, elragadtatva, mint aki teljesen átadja magát valaminek, ami magasabb, mint ő meg mi, és aminek csupán az eszköze. Talán romantikusnak tűnik, számomra ezen a szinten az előadóművészet már határos a mágiával és én lelkes hívő vagyok :) A Zeneakadémia meg aztán igazán megfelelő helyszín egy ilyen már-már szakrális élményhez. Ami egem illet. Mert a barátaink, akik elvittek minket erre az eseményre, némiképp csalódottan konstatálták, hogy az a csalogányszerű hang, amihez szokva vannak és amit annyira vártak, megváltozott, veszített a természetességéből, fényéből.
Van ebben valami szívfájdító. Egyrészt: micsoda szerencse, hogy valamit teljes ragyogásában látunk. Másrészt: milyen szomorú látni, ahogy elenyészik a legjobb szándék ellenére. Mindent megtanulni és mindent elfelejteni, ez lehet a legnehezebb egy művésznek. Természetes a minőség, fejlődés iránti vágy, de ki tudja azt megmondani, hogy hol a határa a hangképzésnek, mikor fordul visszájára a sok erőfeszítés? Ráadásul ez többnyire csak utólag derül ki. Ennek ellenére egyik ámulatból a másikba estem, mert egy új dimenziót nyitott ki előttem. Csak az járt a fejemben, hogy mindent csak így lenne szabad csinálni, ezzel az odaadással és alázattal. És hálát adtam azért, hogy ezt átélhettem.
2018. január 28., vasárnap
Fülbevalók
Ma azt álmodtam, hogy Lacival abban a házban jártunk, ahol Maame Yaa felnőtt. Egy csomó régi cucca ott volt, egyebek mellett egy ékszergyűjtemény, pár medállal és sok fülbevalóval, össze-vissza, úgy kellett keresgélni a párokat. Eleinte párosítgattam, aztán fogtam az egészet, beletettem egy szatyorba és hazahoztam. Eddig megakadályozott a lustaság, de most ezt égi jelnek veszem és elkezdem átismételni az angolt és amennyire lehet, felhozni, hogy tudjunk beszélni.
2017. december 19., kedd
Még valami a tekintetekről
Gondolkoztam, rajta, kitegyem-e...mégiscsak egy szerelmi történet utórezgései láthatóak ezen a felvételen, de mivel most ez foglalkoztat, jöjjön.
Az egyik legnagyobb hatású performanszművész-páros, Marina Abramovic és Ulay szerepelt ebben a kísérletben pár éve. Igazából ez Abramovic produkciója volt. Leült egy asztalhoz és az emberek szép sorban leültek elé, pár percig mélyen egymás szemébe néztek, aztán felálltak és elmentek. Ez az őszes úr Ulay, akivel jópár évig társak voltak, majd elváltak útjaik. 17 év után látják itt újra egymást.
2017. december 18., hétfő
Jerikó rózsája 0.nap
Ilyen ajándékot kapok attól, aki nemcsak rám, hanem a növényre is gondol...
Tádám! az elpusztíthatatlan Jerikó rózsája :) ha öntözik, szépen kinyílik és kizöldül, ha nem kap vizet, begubózik és összeszárad, de ez csak egy tetszhalott állapot. Nagyon szépeket írtak róla mindenfelé, egyebek mellett Fatima kezének is nevezik (kufefe - kezecske, ahogy a beduinok hívják).
Ahol ilyen növény van, abba a házba a mennykő se csap!
Ahol ilyen növény van, abba a házba a mennykő se csap!
2017. december 17., vasárnap
Karinthy
"És most meg kell
állnom, írás közben „énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulajdon
beszámolóm menetét, gyorsan, mielőtt a fikciók komponálásához szokott „író”
szerkezeti és hatáspolitikai, „művészi” érdekből erőszakot tenne a valóságon,
abban a gőgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a művészi érdek fölötte áll
a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a művészet és valóság értékét
akarom összehasonlítani. Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről
szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak
beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására
és korrigálására, egyszerűen azért, mert - nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen
vagyok elismerni - ő maga is komponál. Igen,
komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az
írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is
bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek - de
hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is
vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden
önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy fordulatot
vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy
egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlékképek közé, amiknek
társaságában jobban érvényesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben magyarázzák
azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett
értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert
mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is,
ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképesen
is jobban tudta, mit, miért, hová
helyezett el."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


