India 3.nap

A dzsaipuri éjszakai sokk után egyesek felvillanyozva szálltak fel a buszra, ami majd a Borostyán Erőd lábáig visz bennünket. Én továbbra is egy zsákmányállat beszűkült tudatállapotában gubbasztottam. Valahogy ezt is túléljük. Egy kis reményt adott a naphoz ez a látvány a hotelszobánk ablakából, illetve, hogy tudtam, ma több kuriózum is vár ránk.

Az első napirendi pont a Borostyán Erőd volt. A buszok csak a domb lábáig visznek, onnan elefántháton lehet megközelíteni az erődöt. Az állatvédő szervezetek nyomására megint szigorítottak a szabályokon: kevesebbet mehetnek az elefántok, ezért négyszeresésre emelték a tarifát. Mi azért még felmehettünk az előre megbeszélt áron. Hozzáteszem: nem sokat élvezhettünk az egészből, mert már az emelvényhez menet körbesereglett az alkalmi árusok számunkra iszonyúan erőszakos hada, és egészen addig nem táoztak tőlünk, amíg be nem léptünk az erőd tényleges területére. Még az elefánt hátára is dobálták fel az árujukat, mit sem törődve azzal, hogy mi azokat visszadobáljuk. Ezzel a játékkal telt el az a 10 perc, amíg feljutottunk az erőd bejárata előtti térre, ahol újabb hadak szálltak meg minket. 

Egyik-másik festett elefánt szerintem a tegnap esti buliban is szerepelt.

De azért a kilátás szép volt.

Maga a Borostyán Erődről sok esetben kissé lefitymáló hangon írnak, főleg a Vörös Erőddel való összehasonlítás kapcsán. "Istálló" - még ezt a kifejezést is hallottam. Nekem egészen más a vélményem: engem megfogott az a finom elegancia, ami az épületek színvillágát, díszítéseit illeti. Hogy mire gondolok pl.: 

Sok-sok-sok képet szeretnék feltenni, de vissza kell fognom magam, mert ez csak egy személyes blogbejegyzés. Aki írja, mindig megveregeti a saját vállát, hogy milyen mértéktartó is volt, aztán ember legyen a talpán, aki elolvassa a sok ömlengést.

Mi tetszett még a Borostyán Erődben? Ahogy az indiaiak használják, ahogy az összes műemléket is. Mindenhol esküvői fotózásokba, kisebb forgatásokba botlottunk, a hangszerárus gyerekek kicsit odébb élőzenés bemutatókat adtak, pár szemfüles helyivel némi borravalóért lehetett fotózkodni. 

Mi történt itt még? A kávézóban magyar szó ütötte meg a fülünket: két magyar beszélgetett egy indiai fiatalemberrel. Megszólítottuk őket: kiderült, hogy az indiai srác, Manish Magyarországon tanult. Helyi idegenvezetőként keresi a kenyerét. Éppen egy magyar házaspárt vitt egy kéthetes kis körútra. Pont úgy, ahogy mi szerettük volna, ha van egy kis bátorság bennünk: végigautókázva, körbemutogatva minden, amit mi is láttunk, de a földhöz sokkal közelebb, bemenve azokba a sikátorokba, ahová amúgy nem mégy be egyedül (hát még csoporttal), ott enni, ahol nem mernél, vagy nem tudnád, hogy merhetsz-e, egy helyivel. Csakhamar elöntött a sárga irígység mindkettőnket. 

   Pedig más csodák is vártak ránk ezen a napon. Még Dzsaipurban: a City Palace, amelynek egy részében a jelenlegi maharadzsa is lakik, a többi viszont műemlékként látogatható. A City Palace-ban és környékében testesül meg az a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség, ami Indiában is annyira jellemző. Amit földi halandó is láthat (de nem fotózhat) a gyönyörűen díszített trónterem, ahol az egymást követő dzsaipuri maharadzsák portréi vannak kiállítva. 

Rám a legnagyobb hatást ez az okos, kissé kiábrándult arc tette. Nyoma sincs elődeinek és utódjainak hagyományosan önbizalomtól és optimizmustól duzzadó arckifejezésének. Egy okos, józan, magányos uralkodó portréja. Kesőbb még visszatérek rá, mert az élettörténete igazán érdekes.

II. Ram Szingh

A másik nagyhatású látnivaló a City Palace-ban a fegyvergyűjtemény volt. Nem teljes, de óriási tárlata azoknak az eszközöknek, amivel az emberi testet szét lehet lőni és fel lehet trancsírozni, ha háborús helyzet adódik. Iszonyú és bámulatos volt egyszerre, számomra örök élmény. (És a sorkizárást is elcsesztem.)

A palotából kifelé jövet azonnal a parttalan szutyokáradat birodalmába léptünk. A külső kapunál két, három oldalról nyitott nyilvános vizelde várta a vendégeket, de a kapu mögül kigőzölgő szag nagyobb dolgokról árulkodott. Szerintem valami rothadt is ott.

Kicsit távolabb a koszban nagy jégtömböket pakoltak a legnagyobb koszban. 

Ezután szélnek eresztettek minket a bazársoron. Az alkudozásban való járatlanságunk miatt, na és a forint-rúpia-dollár árfolyamoktól megzavarodva kötöttünk pár igazi palimadarakra valló üzletet. Ezt valahol sejtettük, de kisvártatva egy igazi boltban bizonyossággá is vált. Napokig mardosott a szégyen emiatt az epizód miatt. 

  A következő látványosság, amit kár lett volna kihagyni, a játékos nevű Dzsantar Mantar királyi csillagvizsgáló volt. (Mielőtt szárnyra kelne a fantáziánk: Jantar Mantar urdu nyelven sajnos nem jelent egyebet, mint számításokra alkalmas eszközt.) A szenvedélyes csillagász II. Dzsaj Szingh építtette, az akkoriban ismert csillagászati eszközök felnagyított másai találhatóak egy kertben. Még úgy is izgalmas ezek között mászkálni, hogy a legtöbbről gőzöm sincs, micsoda. Egy napot el tudtam volna itt tölteni, persze a Google társaságában, hogy kiderítsem, mi mire is való. 

A csoport nagy része nem volt ilyen lelkes persze. Hogy megint lehessen egy kis pénzt költeni, elvittek minket egy szőnyeg- és sálkereskedésbe. Már nem sok kedvünk volt bemenni, úgyhogy addig mással szórakoztattuk magunkat.Még a Borostyán Erődnél vettem egy turbánhoz való sálat Lacinak, amit a sofőrünk segédje, aki egy kedves szikh, hagyományos módon feltekert Laci fejére. (Majdnem azt írtam: a mi kedves szikhünk...jaj, de gyorsan megfertőzött ez a indokolatlan gyarmati hangnem.) A látvány meglepő és mulatságos perceket szerzett a helybelieknek és egy kis irígységet az útitársainknak...később volt, aki követte ezt a példát.

 Ilyen szép lett, bár az anyag kicsit merevebb, maharádzsa stílusú turbánokhoz készült, nem olyan puha és rugalmas, mint a szikheké, a srác megoldotta a feladatot.

Ez a nap már csak egyvalamit tartogatott: egy gyönyörű hindu templomot, a jaipuri Birla Mandirt. Ez nem régiség: 1988-ban építtette a Birla család, a Mandir hindu szentélyt jelent. India-szerte több Birla Mandir is van, csak a helységnevekkel különböztetik meg őket. Ezt a csodaszép fehérmárvány épületet Laksminak és Visnunak szentelték. Az épületben tilos fényképezni, így hát csak kintről teszek fel ide néhány képet. 

Na jó, egyet azért bentről is....

Ezek után az élményekkel teli nap után visszamentünk a szállásunkra. Én még megpróbálkoztam a konditeremben edzeni egyet, de hiába a sok csillag, erre a szolgáltatásra nem fektettek valami nagy hangsúlyt: pár ósdi, használhatatlan szobabicikli és elliptikus tréner volt benne, meg néhány súlyzó. Volt viszont egy gyönyörű medence, amit senki nem mert használni, annyira belénk sulykolták, hogy az itteni vízzel vigyázni kell. Utólag sajnálom egy kicsit, hogy kihagytam.