India 1.nap

 Valójában én nem vágytam ide, de Lacit már megrontotta a Netflix és annyira be volt sózva a sok indiai krimi után, hogy hagytam magam rábeszélni. "Miért ne? Gyerekem nem lesz tőle." mondaná Zsuzsi. Nem is nagyon hittem el, hogy lesz belőle valami, a covid óta valahogy mindig elönt a kétely, ha hónapokkal előre tervezni kell bármilyen programot. Meg hát India úgy tűnt fel nekem, mintha egy másik bolygón lenne, ahol történetesen emberek élnek. Pár héttel az utazás előtt olvasni kezdtem a Bengáli tüzet, hogy egy kicsit bele tudjak helyezkedni az ottani miliőbe. Gyerekkoromban úgy elvarázsolt. 

Nagyjából az utazás előtti héten eszméltünk rá, hogy tényleg megyünk. Én le is betegedtem (nem a tudattól, hanem éppen akkor söpört át a munkahelyen egy vírusos nyavalya, ami egy napra teljesen ágynak döntött. 

Márti, mint rutinos világjáró ellátott egy csomó hasznos tanáccsal, listát diktált a szükséges holmikról. Most nem sorolnám fel itt, mi mindent szereztem be az esetleges fertőzések elkerülésére. Beoltattuk magunkat Hepatitis B ellen, biztos, ami biztos. Én malária elleni gyógyszert is akartam szedni, (erről a körzeti orvosunk lebeszélt), beszereztem kifejezetten trópusi szúnyogok elleni szúnyogriasztót. Ha a bőröndökbe belefért volna, még törölközőt is vittem volna, amit én mostam ki, az a tuti. (Így csak párnahuzatot csomagoltam...) Lacit persze nem igazán aggasztotta az egész, tíz perc alatt bepakolta a bőröndjét (meg az általam rátukmált mindenféle kiszerelésű fertőtlenítő kendőt...). 

A Türkish Airlines gépén utaztunk Isztambulba. Hű, de örültünk a médiaboxnak, meg a kis szottyadt szendvicseknek, mi kis züldfülűek. 

Az isztambuli repülőtér pár éve épült, hatalmas létesítmény. A központi épületből polipszerű  csápokként lehet a különböző terminálokba eljutni. A modern, plázára hasonlító belső tér a szokásos üzleteken kívül múzeumnak és vitrinekben modern műalkotásoknak ad helyet. Ez a nagyszabású épületkomplexum méltó egy ilyen közlekedési csomóponthoz. 

Ezen a csillivilli helyen történt velünk egy nagyon fontos esemény. Kerestünk egy szimpatikus kávézót, ahol megihatunk egy igazi, zaccos török kávét. Helyet foglaltunk az asztalnál. Laci elégedetten belekóstolt a kávéba, aztán valahogy megbillent a kezében a pohár és azzal a lendülettel végiglocsolta a kávét a nadrágján, az asztalon és az én blúzomon is. Máig sem értem, hogy volt ez lehetséges nem egészen 1 dl folyadékkal, de megtörtént. Kínomban úgy elkezdtem nevetni, hogy alig kaptam levegőt. A személyzet segítségével úgy, ahogy feltakarítottunk, meg leitattuk magunkról a kávét, de közben valahogy meg is könnyebbültünk: valahogy itt engedtük el az összes elvárásunkat az utazással kapcsolatban. Ez a lelkiállapot mindent megért.

Egy nagy Boeinggel repültünk Delhibe. Ez már régi vágyunk volt, nekem gyermekkorom óta, mikor Anyu valamiért összerakható repülőgép modelleket vett nekünk. Már akkor arról álmodoztam, hogy egy ilyennel repülök valami egzotikus helyre. Mindenki tudja, milyen, de azért teszek be mégis egy képet erről a megvalósult álomról:

A hajnali órákban érkeztünk meg Delhibe. Azt gondolom, hogy a Mahatma Gandhi repülőtér méltó belépő ebbe a hihetetlen világba. Ahogy a központi térbe megérkeztünk, olyan érzés lett rajtam úrrá, mint aki egy időutazásban vesz részt. Nem hittem a szememnek. A következő látvány fogadott: 

Szőnyegpadlós reptér a 80-as évek hangulatát idézve.

Az útlevélellenőrzésnél a boxokban egyenruhás és ötletszerűen kiválasztott ósdi öltönyökbe öltözött tisztviselők fogadtak minket nagyon szigorú arccal. 

Ahogy kiléptünk a reptér épületéből, megcsapott egy furcsa, helyi fűszerekből, meg valami meghatározhatatlan összetevőből kikeveredett mély és sötét szag, Nem volt túlságosan átható, de valahogy nem szerettem. Amíg a buszra várakoztunk, két jó kiálllású, sovány, közepes termetű kóbor kutya jött hozzánk valami kis ételt kunyerálni. Az egyik utastársunk már készült, jutalomfalatokkal látta el őket. 

A szállásunkhoz vezető úton lépten-nyomon felfegyverzett katonákat láttunk. Furcsa, kicsit félelmet keltő látvány volt és később se szoktuk meg az állandó katonai jelenlétet a városban.

A szállodánk szintén egy 80-as évekből származó épület, az akkori hangulatot idéző belsőépítészeti megoldásokkal: 

A hosszú útra és a 3,5 órás időeltolódásra való tekintettel kaptunk pár óra pihenőt, aztán lementünk reggelizni. Akkor még nem is sejtettük, hogy micsoda szerencsénk van a szálloda szakácsaival: vagy húsz különféle fogásból lehetett választani, ezeknek a zöme indiai és vegetariánus volt, rendkívül ízletesen elkészítve. Rengeteg különféle köles, lencse, zöldséges ételek, fűszeres rizsek. Nekünk kánaán volt. 

Kissé felfrissülve elindultunk első úticélunk felé: a Hősi emlékműhöz. Mindig az a kritika éri a posztjaimat, hogy kihalt városokat fényképezek. Igaz, ami igaz, általában nem túl izgalmas, ahogy a Kovács házapár gyönyörködik a Bazilikában. Most éppen ellenkezőleg: az emberek a monumentális épületeknél is érdekesebbek voltak, nem győztem először sutyiban, majd egyre inkább nyíltan is fotózni őket, mikor azt láttam, hogy az esetek többségében nemhogy nem zavarja, hanem kifejezetten örültek a figyelemnek. Persze azért figyeltem. Mindigis imádtam azt a színes kavalkádot, amit egy-egy indiai csoport keltett a megjelenésével. Pazar látvány.

A szikh katonákat is csak szelfi üzemmódban mertük lefotózni, meg ne verjenek minket. (Kicsit jobbra, kicsit jobbra, most jó, benne vannak a szikhek?)

Itt láttam Indiában először ilyen modern szemléletre utaló illemhelyet. Sajnos óvatlanul mások figyelmét is felhívtam rá, ezzel elindítottam a nyugdíjas csoportban a gendertéma-cunamit.

A Hősi emlékmű után ellátogattunk a Jama Majsid mecsethez. Éppen imára gyülekeztek a hívek, így az idegenvezető megalkudott a várakozó riksásokkal, hogy elvisznek minket egy körre a bazár utcáiban. Igaz, hogy az útvonal úgy volt kialakítva, hogy végig enyhén lejtsen, de azért rossz lelkiismerettel ültem be a cingár riksás mögé. Minden plusz kilómért úgy szégyenkeztem, mint még soha. 

A bazársorok tematikus utcákból állnak: az egyikben csak rézművesek, a másikban csak ruházati üzletek, a harmadikban szabászati kiegészítők vannak, amott utcai büfék. Ennek is megvan a haszna: gyorsan fel lehet mérni, hogy a kívánt árut hol lehet a legkedvezőbben megvásárolni. Mármint annak, aki itt lakik. Minket az idegenvezetőnk óva intett a csavargástól a kis mellékutcákban, de még a kiszállástól is a járművünkből. 

Mikor viszatértünk a mecsethez, Laci persze azonnal körbe akart szaladni legalább a szélén. Rettegve követtem, pedig itt még nem is nagyon tukmált ránk senki semmit, kéregetők se nagyon voltak. Utána megnéztük kívülről a mecsetet és vettem egy állítólag gránát splitterből készült nyakláncot.

A Mecset után Gandhi síremlékéhez mentünk. Egy szép, gondozott park közepén van egy dísztelen áldozati oltár, rajta étel és virágáldozatok. Nagyon kedves, méltó és ízléses az egész.

Ezután Humájun császár síremlékéhez buszoztunk. Sokkolt a kaotikus közlekedés, a forgalom, az állandó dudálás, tülekedés, ez a zsúfoltság, ahogy az emberek használják a várost, rengetegen hevertek itt-ott, a kerítésekre tergetve a száradó ruhák. A szűken vett Delhi lakossága 12,8 millió, az elővárosokkal együtt 22 millió. Nehéz erre a léptékre átállni fejben. A társadalmi feszültségek miatt mindenhol felfegyverzett katonák, lőállások.

Pár szolidabb utcakép:

A síremlék nagyon szép volt, erről pár kép: 

És büszkeségem, az első Sándor papgájos kép. Még sok követte a későbbiekben.

Ezután a szállásunkra tértünk, mert másnap reggel korán indultunk tovább Jajpurba. Bevallom, ekkorra a hosszú úttól és a rengeteg ingertől már nemigen voltam magamnál, az eseményeket csak utólag raktam össze a fényképek és az útiterv alapján.