Pénteken reggel összecsomagoltuk a kis cókmókunkat és elindultunk Dzsaipur felé. Mielőtt elhagytuk volna várost, még megnéztük a Kutur Minábot, A világ legmagasabb (72 m magas) minaretjét és a hozzá tartozó épületegyüttest. Viszonylag korán érkeztünk, elég jó fények voltak és nem nagy tömeg. Volt pár indiai iskoláscsoport, kis kék egyenruhákban, imádták, ahogy fotózgattuk őket. Innentől lesz nehéz a fotóválasztás. Nem tudom eléggé méltatni azt a mesterségbeli tudást, ami megmutatkozik ezeken az építményeken.
Van egy érdekes jelenség Indiában, szerintem nagyon okos ötlet. A belépőjegyek a hazai turisták számára kb.tizedannyiba kerülnek, mint a külföldiek számára. Ennek egy csomó hozadéka van, mert így a látogatók kb. 2/3-a indiai. Mindenképpen üdvös, hogy a helyiek (mit is jelent ez egy ekkora országban?) látogassák, befogadják a kulturális örökségüket, ez mindig megemeli a közösség nívóját. Másrészt, ami számunkra, külföldi turisták számára egy hozadéka ennek a szabálynak: hogy éppen miattuk válik autentikussá a hely, mondhatnám, az indiaiak statiszták a mi kis kirándulásunkon. Lehet, hogy ez egy cinikus gondolat.
Bár Barnus az indiai út előtt felhívta a figyelmemet, hogy ne turista legyek, hanem utazó. Ez sokszor a fülembe csengett, de nem tudtam megfogadni. Egy ilyen buszos kirándulás nem adja meg ezt a szabadságot, ami ehhez szükséges, más műfaj. Hozzáteszem, első kirándulásnak nem volt rossz ez így, légkondis busszal utazgatva, esténként visszatérve a kényelembe.
Szóval, ez után a bámulatos épületkomplexum után elindultunk Dzsaipurba. Az oda vezető út szegény, poros falvakon át vezetett, A poros utcákra kiszórt szemétben kóbor kutyák és tehenek keresgéltek valami ehetőt. Az út mentén olyan hihetetlen (és amúgy nagyon veszélyesen működő) gépészeti lelemények voltak, amikhez képes a magyar buhera sehol nincs. Bármiből bármi teljesen más is született. A szükség, tudom. Mindenhol volt egy magasfalú betonmedence, ebből locsolták magukra a vizet az emberek, így tisztálkodtak.
Milyen kilátástalannak tűnhet innen kitörni. Hatalmasak a távolságok, és az embernek az az érzése, hogy nincs is hová, mert mindenhol úgyis ugyanez van. És ez csak a horizontális vetület, társadalmilag szintén nagyon behatároltak a lehetőségek. Sokak számára a fegyveres szervekbe való betagozódás jelenti a társadalmi mobilitás egyetlen lehetőségét. Nagyon jól néztek ki az indiai rendőrök, katonák. A szikh turbán, a szafarikalap és a hidzsáb ugyanolyan jól állt az egyenruhához.
De visszatérve az úti beszámolóhoz: hosszú-hosszú buszozás következett Dzsaipurba. Estére értünk oda. Már előzőleg felvetődött a lehetőség, hogy egy ayurvédikus masszázsra be lehet nevezni, ha érdekel valakit. Természetesen érdekelt. Gyorsan ledobáltuk a csomagjainkat és mentünk ki a "taxihoz", ami egy dzsip volt, aminek a nyitott platóján foglaltunk helyet öten. (Már megint nekem volt a legnagyobb csípőméretem persze, úgyhogy fésűs elrendezésben ültünk.) Dzsaipurban a szállodák a városon kívül, zöldövezetben találhatóak, de csakhamar az este is kaotikus városi forgalomban találtuk magunkat. A látvány egyszerre volt izgalmas és félelmetes is, de ami örökre belemarta magát az érzékeimbe, az a szag. A hajléktalanszaggal keveredő állati ürülékek és fűszerek szaga felkúszott az orromba és megcsavarta az agyamat. Mégsem hánytam el magam, talán még ehhez is féltem. Csak azt éreztem, hogy csapdába kerültem. Nincs menekvés. Persze, mindenhol a szemét, stb., stb., ami eddig is, csak Delhiben vagy akkora volt a szmog, hogy amiatt nem éreztük, vagy a vizuális sokk, a teljesen más, hihetetlen világ tapasztalatára kapcsoltak ki bölcsen a szaglószerveink, nem tudom.
A három hölgy a robogón sokat incselkedett velünk: tetszett nekik a figyelem, nekünk pedig a vagányságuk.
Jó sokat autókáztunk, mert a sofőr többször is eltévedt a forgalomban, míg végre megérkeztünk a masszázsszalonba, ahol mind az ötünket kezelésbe vett egy masszőr. Nem is volt kérdés, hogy férfiakat férfiak, nőket pedig nők masszíroztak. Számomra nagyon tanulságos volt, több szempontból is: pl. a fartájék kitüntetett szerepe az alsó végtag és a felső végtag masszírozásánál is, teljesen jogosan. Nálunk, Európában még kicsit tabu téma ennek a nagyon fontos testrésznek a masszírozása. A másik az a természetesség, ahogy a masszőz a mellemet masszírozta: nem volt benne sem szégyenlősség, sem érzékiség: egy testrész volt a többi között. Amúgy maga a masszázs nem volt különösebben új, vagy különleges, ez a neutrális, minden hozzátett tartalomtól mentes hozzáállás viszont örök emlék marad. Sajnos engem még mindig kísértett a szag, nem tudtam kiűzni az orromból. Mindenki más viszont újjászületve kelt fel a masszázságyról, ezt jó volt látni.
Visszafelé jövet egy pazar esküvői menet mellett haladtunk el: elől díszesen kifestett elefántok, mögöttük tevék, azok mögött lovak és a résztvevők feldíszített kocsikban, kristálycsillárok sorfala által övezve. Ez egy különleges ajándéka volt a sorsnak.
Feldobódva és kizsigerelt érzékekkel tértünk vissza a szállásunkra, azzal az ígérettel, hogy másnap csak fotózkodás céljából megint mehetünk egy kört.
