Normális vagy

 Gyönyörű az idő és a tegnapi halászléparty után kissé másnaposan üldögélek itt. Bármit, de bármit szívesebben csinálnék, mint hogy a dallistámat csiszolgassam (micsoda pökhendi dicsekvés, hiszen még el sem kezdtem...) a szombati ének vizsgámra. Mumusok ide vagy oda, van valami azért, amiről mégiscsak szeretnék írni, mert ez most aktuális: úgy látszik, 50 éves koromra csak helyrekattannak az életemben a kiugrott fogaskerekek (ha nem is mind, de néhány fontos). 

Nemrég elolvastam dr. Máté Gábor : A sóvárgás démona, illetve most olvasom a Normális vagy c. könyvét. Nem vagyunk mi hozzászokva az ilyen alapos munkához, azt kell, hogy mondjam. Nálunk valahogy a guruk, meg a Besenyő Pista bácsi-féle megmondók sikeresek, meg az ezotériába hajló kellemes léleksimogatók. Erre jön egy családorvos évtizedes addiktiológiai múlttal és elkezdi okosan elmesélni, amit tapasztalt, a korszerű kutatásokkal összevetve. Humánusan. 

Olvasom, olvasom és közben elkezdek vissza-visszaásni az emlékezetemben, közben felidéződik csomó minden, amire én már egyáltalán nem akartam emlékezni. Kicsit, néha meg nagyon fájdalmas, de harag helyett megértés és megbocsátás születik belőle, ahogy szépen a helyére kerülnek a kirakós elemei. Magamat is megértem és magamnak is meg tudok bocsátani, annak a fura kislánynak, aki voltam, meg annak a fiatal lánynak és felnőtt nőnek, aki lettem, a sok értetlenségemet is, hajmeresztő hibákat is. Abból a kicsit torz perspektívából, amivel én szemléltem a világot, már értem, hogy miért nem érthettem, hogyan működik. A hajdan hasznos, mára értelmetlen túlélési taktikák rengeteg szenvedést okoztak. A dac is. A némaság is. A megfelelési kényszer is. A szándékos vakság is. Ezek már csak kacatok. Felnőttem. Vagy valami olyasmi.

És zene ;)