Aldous Huxley: Az érzékelés kapui

"Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak,

minden a saját végtelen

valójában jelenik meg az ember előtt."

  Ezzel a William Blake idézettel kezdődik Huxley meszkalinos elménye kapcsán írt esszéje. Nem újdonság: 1954-ben jelent meg. Mondhatnám, hogy messze megelőzte korát ezzel az írással, de az is lehet, hogy csak én vagyok műveletlen. Tény, ami tény: jó ideig nem voltak reflektorfénybe állítva a hasonló témájú írások. 

  Csak nagy vonalakban írok róla, amúgyis csak 50 oldal az egész, bár igen tömény, megspékelve vallásfilozófiai és művészettörténeti utalásokkal, feltételezve, hogy az olvasó képben van ezekkel. (A szükséges mértékben felfrissíthető, pótolható. Google, szeretlek.)

  A szert egy tudományos kísérlet részeként fogyasztja el, közben a kísérletvezető kérdéseket tesz fel az átélt élményekkel kapcsolatban. Talán ennek köszönhető, hogy a leírás nem spontán és áradó, hanem a hangszalagra vett  vezetett jellegű. A szer hatásának az eredményeként a tér-, és idő és a tárgyérzékelés olyan iszonyú erővel fordul át egy teljesen más minőségbe, amitől az énnek az egész világhoz, a nyelvhez és önmagához való viszonya megváltozik. Megrendítő erejű, ahogy ezekről a tapasztalatairól ír.

  "Szegény ördög, sosem láthatta meg a virágcsokrokat, ahogy belülről fakadó fényükben tündökölnek és szinte remegnek annak a jelentésnek a nyomása alatt, amivel feltöltötték őket; ő sosem érzékelhette, hogy az, amit a rózsa, az írisz és a szegfű oly erőteljesen képvisel, tulajdonképpen semmivel sem több és semmivel sem kevesebb annál, ami valójában − a múlékonyság, ami mégis azonos az örök élettel, a folyamatos pusztulást, ami ugyanaz, mint a színtiszta Létezés, egy perccsokor, kivételes hétköznapiság, amelyben valamilyen megfogalmazhatatlan, mégis önmagát magyarázó paradoxon révén fel lehet fedezni minden lét isteni forrását. Tovább néztem a virágokat, és eleven fényükben kezdtem felfedezni a lélegzés minőségileg más, de lényegileg azonos megfelelőjét − egy olyféle légzését, melynek nincsenek ciklikus, önmagát ismétlő fázisai, csupán egy ismétlődő áramlás jellemzi a szépségtől az egyre magasabb szintű szépség felé, a mélytől az egyre mélyebb jelentőség felé. Olyan szavak jutottak eszembe, mint „kecsesség” „megdicsőülés” és nem ok nélkül: a virágok, sok más mellett, éppen ezeket a fogalmakat képviselték."

vagy:

  "S miközben a tér elvesztette trónját, az idő jelentősége is megváltozott; még annyira sem volt fontos, mint a tér. 

− Úgy tűnik, bőségesen van belőle. − Csak ennyit tudtam válaszolni, amikor a kutató megkérdezte, hogyan érzékelem az időt.

Bőségesen van belőle, de hogy pontosan mennyi, az nem számított. Természetesen ránézhettem volna az órámra; de tudtam, hogy ez a szerkezet egy másik, tőlem független univerzumban létezik. Mindaz, amit tapasztaltam és érzékeltem, meghatározhatatlan időtartamú jelenségek sorozata volt, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a jelen folyamatosan létezett, és egy állandóan változó apokalipszisből jött létre."

   "Közben a kutató kérésére elfordultam Cézanne portréjától, és elkezdtem foglalkozni a fejemben lejátszódó folyamattal, mikor lehunytam a szemem. Ezúttal a befelé fordulás meglepően elégtelennek tűnt. A látómezőmet fényes, színes, folyamatosan változó alakzatok töltötték meg, melyek mintha plasztikból vagy zománcréteggel bevont bádogból készültek volna.

− Olcsó − jegyeztem meg. − Triviális. Mint a vásári játékárusok standja.

És ez az egész hitvány kacatság egy zárt, gyűrött univerzumban létezett.

− Mintha egy vásárvilágba kerültem volna − mondtam. − Ócska és hitvány minden.

Ahogy figyelni kezdtem, egyre világosabbá vált, hogy ez a kacathalom valamilyen módon kapcsolatban van az emberi önáltatással, Cézanne arcképével, A. B.-vel a Dolomitok között, ahogy túljátssza kedvenc regényalakját. Ez a kopott vásárvilág valójában az én személyes énem volt; a plasztikkacatok és bádogholmik az én személyes cselekvéseim voltak, melyekkel hozzátettem valamit a világmindenséghez."

  "Egy órával később, tíz mérfölddel arrébb, a Világ Legnagyobb Drogériájában tett látogatás után ismét otthon voltunk, és visszatértem abba a megnyugtató, de nem kielégítő állapotba, amit úgy neveznek, hogy „észnél lenni”."

Az esszét ezekkel a szavakkal zárja:

  "Valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz megválni a Mesterséges Paradicsomoktól. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabb esetben olyan fájdalmas, a legjobb esetben pedig annyira monoton, sivár és korlátolt, hogy a menekülés vágya, a még ha csupán néhány percig tartó öntranszcendentáció utáni sóvárgás mindig is a lélek fő igényei közé tartozott. A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása − ezek mindegyike, H. G. Wells szavaival élve: Kapuk a Falon."