Már jó régóta vetődik fel bennünk időről-időre, hogy kicsit önállóbban kellene már utazgatnunk, de valahogy mindig halogattuk. Óvatos duhajként valami könnyen megközelíthető helyet kerestünk, ami legalább az egyikünknek némiképp ismerős, így esett a választásunk Kassára. Ez olyan kint is vagyok, bent is vagyok érzés, mert sokan beszélnek magyarul, meg hát az félig-meddig a miénk ugyebár, legalábbis a múltbarévedős fantáziáinkban. Legyen Kassa, az jó lesz.
Laciék gyerekkorukban sokszor voltak itt, nagyon jó emlékek kötik ide, pontosabban a Tátrához. Szerencsére úgy esett, hogy a három lány közül Zsófi éppen ráért és volt is kedve elkísérni minket. Én az ilyen együtt töltött időkre mindig nagy ajándékként tekintek, nemsokára úgyis elsodorja őt is az Élet és vele is csak hébe-hóba találkozgatunk majd, mint a többiekkel. Jól van az úgy persze, de azért...
Egy kis vonatozás után megérkeztünk Kassára. A pályaudvarról kilépve egy kis hídon keresztül rögtön a szépbe lépünk. Most itt hosszan taglalhatnám, amit az útikönyvekben és a prospektusokban úgyis el lehet olvasni, de nem fogom. Sokkal jobban csinálják a hozzáértők.
Amit soha nem fogok elfelejteni: a vonatállomástól elindulok a főutca felé, két ház között felbukkan a Szent Erzsébet katedrális tornya és beleborzongok, mert érzem, hogy ez valami nagyon szép lesz. És sokkal, de sokkal szebb, mint amire számíthattam, de ez az a fajta szépség, mikor kívülről is pontosan tudom, hogy belül is egy csomó meglepetés lesz. Nem lehet másmilyen. (És a hazautazásunk napján, mikor beosontunk, kiderült, hogy így is van.) Nekem nincs tehetségem, se felszerelésem, hogy a látványt fotókkal visszaadhatnám, és talán jobb is ez így.
Mi volt még emlékezetes Kassán? Ez az úr egy háztető ormán, ahogy kalapot emel a járókelők felé:
Meg a sok magyar emlék, rendben tartva.
A hangulatos óváros. A széles utca, aminek az egyik oldala a hangulatos óváros, a másik oldala egy fasorral elválasztva a el a szerteszét tagelt, szegényes házsor.
A pravoszláv papok a pályaudvaron, akik a sokszor gyerekekkel magukra maradt nőkre vigyáznak a pályaudvaron, de hálás voltam most értük.
A körülöttük ólálkodó hiénák.
Aztán, hogy mulattak rajtunk a boltosok időnként, akik értettek és beszéltek magyarul, de megvárták, mit szerencsétlenkedünk és csak a végén árulták el. (Mi ezen nevetünk persze.) a kalauzok és a jegypénztárosok viszont szuper kedvesek és segítőkészek voltak!
Nem ittunk rossz kávét sehol és a pohár vizet se felejtették el.
Húsleves a Med Malinában.
Aztán a Tátra, hű, ez nagyon emlékezetes volt. Jópárszor át kellett szállnunk és a csatlakozás mindig patent volt. Lehet napijegyet is venni, és akkor még egyszerűbb utazás. Nem a legmodernebb szerelvények, de ezek között az egyszerűnek semmiképp nem mondható körülmények között is teljesen problémamentes volt az átszállás. Egy kis retro báj:
Ez nem hibásodik meg...
Aztán ahogy kapaszkodik a szerelvény felfelé és ráfordul a havas hegycsúcsokra. Ezekkel engem kilóra meg lehet venni, mindig megdobban a szívem a Balatontól is, mikor először pillantom meg. A tapadós hó Strbában, a Csorba tó jegén a hógolyózás. És szűzhó, de rengeteg. Micsoda pazar látvány volt! Két nap tömény szépség. De jó volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése