Kávé

Egy már nyugdíjból visszafoglalkoztatott, amúgy bombázó és fiatalokat meghazudtolóan energikus kolléganőm mesélte, mikor kávéval kínáltam: 

"Én egész életemben egyetlen kávét ittam. Az első munkahelyemen nagy szertartás volt a reggeli kávé, cigi. Engem is megkínáltak. Nem mertem persze megmondani, hogy még sosem ittam kávét! Megkérdezték: hány cukorral iszod? Hát mondom: kettővel. Kaptam bele két cukort. Kóstolom: nem jó. Kértem még bele cukrot. Kóstolom: ez még mindig nem jó. Így ment ez tovább: 4, 5, 6, 7...akkor már gyanakodva néztek rám: Biztos, hogy így szereted? Hát persze, így, így! Valahogy lehajtottam és onnantól kezdve reggelente mindig egy füllentéssel indult a nap: otthon már kávéztam!"

Én persze kávézom, és nem a hatása miatt. Egy firenzei ristretto varázsolt el még 2008-ban: egy kortynak is kevés volt, de micsoda intenzív aroma! Teljesen átírta, amit addig a kávéról gondoltam. Volt azóta egy-két hasonlóan meghatározó íz-élményem, de minél több jó kávét iszom, úgy tolódik magasabbra a küszöb, ami alatt a kávé egész egyszerűen nem kávé. Ezt Nescaféval orvosolom, az helyreteszi.

Egy-két éve olvastam róla, hogy a reggeli kávé teljesen felesleges, sokkal jobb, ha hagyjuk, hogy a szervezet saját élénkítő mechanizmusai beinduljanak. Hát gondoltam: próba, szerencse. Kiderült, hogy enélkül is fel tudok ébredni. Egy pohár víz ugyanolyan jó hatású és nem egy gyors kis tüskeként érzékelem a szervezetem felélénkülését, hanem egy lágyabb ívű emelkedőként, ami fent is marad, nem bucskázik alá, mint a kora reggeli kávé után. 

Sokáig abban az illúzióban ringattam magam, hogy nem vagyok alkalmas a függőségre. Egyszerűen mindent megunok, vagy megijeszt, hogy valami nélkül ne lehessek jól. Ahogy öregszem, rá kellett jönnöm, hogy az ember bármitől lehet függő, ha elég szarul van. Az, hogy ennek éppen mi a tárgya, csak szerencse és egy kis óvatosság dolga.