Eszti mondta, mikor a futásról beszélgettünk: ha fejlődni akarsz, mindig annyit fuss, amennyit csak tudsz és még egy kicsit.
Ez a valós történet arról szól, hogyan lehet felépülni abból, mikor annyira meggyötör az élet, amennyit még élve el tudsz viselni és még egy kicsit. Honnan meríthet erőt az ember a túléléshez, hogy felkeljen a reggeli appellhez, hogy csiholhat magába még egy kis melegséget csak még erre a napra és a halálból visszatérve még a felszabadítás traumáját is túlélni. Aztán ha egyszer mégiscsak vége lesz a rémálomszerű életnek, hogyan birkózik meg a visszatérő emlékbetörésekkel, a túlélők bűntudatával, a dühével, hogy találja meg a helyét társadalomban, a mindennapi életben és hogy képes őszintén megbocsátani és magához ölelni az életet. Hiszek abban, hogy ez a siker kulcsa.
Nem véletlenül lett a poszttraumatikus stressz kezelésének az egyik megkerülhetetlen alakja a 93 évesen is aktív Edith Eva Eger.
1 megjegyzés:
:)
Megjegyzés küldése