Igen, igen, még mindig a Csepeli György könyvet olvasom. Nem kéne, mert rohamosan közeleg a vizsgaidőszak, mással kéne foglalkoznom, de mindig csak oda-odatévedek. Triviális igazságok vannak benne sokszor, de akkor is jó. Ez egy tankönyv. Egy egyszerű dal, semmit nem akar. Például mikor lefekteti a bizalom alapszabályait a témának szentelt fejezet végén:
1. Ne frusztrálj!
2. Ne fenyegess!
3. Ne zsarolj!
4. Ne büntess! Légy megbocsátó!
5. Ne légy irígy!
6. Ne csalj elsőként!
7. Gondolj a jövőre!
Nemhogy akaratomon kívül, hanem akaratom ellenére, muszájból kezdtem el olvasni Csepeli György: Szociálpszichológia c. tankönyvét, csak mert az egyik pszichológia tételemhez nem találtam rendes anyagot. Szerencse, hogy minden könyvnek adok 100 oldalt, hátha kiderül, hogy én tévedek. Most is ez volt: prüszkölve küzdöttem át magam a virágfüzérszerű körmondatokon, közben fordítottam le magamban, miről is van szó, hogy egy rendes jegyzetet össze tudjak szedni, aztán egyszercsak magával ragadott és hagytam a csudába a jegyzetelést. Végül csak szót értettünk egymással, bár egyet nem mindig.
Ami engem érdekelt volna, az a személypercepció: vagyis hogy mit érzékelünk a másik emberből. Szívszorító, hogy milyen keveset. Egyrészt: mit mutat meg a másik ember magából. Másrészt: mit vagyunk hajlandóak és képesek érzékelni? Kulturálisan és a szocializációnknak, tapasztalatainknak köszönhetően is eléggé behatároltak a lehetőségeink. Meg hát óhatatlanul elsodornak a mindennapok. És egyáltalán: milyen következményei vannak annak, ha valakit nem személyként érzékelünk. Ez nem is annyira ritka jelenség amúgy: nem személyeket, csak funciókat érzékelünk, de néha még azt sem. De nézzük azt a szerencsés esetet, mikor a másikra mint emberi lényre tekintünk.
"A személyekre vonatkozó tudásunk szükségszerűen merev, leszűkített és csonkoló, hiszen az interakciót csak akadályozná a szüntelenül áramló új információk tudomásulvétele. ...
A beskatulyázás. A személyek kimeríthetetlen ingerforrások, a velük kapcsolatos értelmezések univerzuma szinte végtelen. Ebből adódóan személyekkel való érintkezés folyamatosságának biztosítása érdekében redukciókhoz kell folyamodnunk, ezt azonban hajlamosak vagyunk túlzásba vinni.A redukció egyik leggyakoribb módja, amikor a személy megismerésekor bizonyos támpontokból kiindulva kritikátlan viszonyításokat hajtunk végre. Ez az eljárás szerfelett veszélyes, hiszen lehetetlenné teszi a valóságra jellemző ellentmondásos alakzatok észlelését.
A viselkedés, külső megjelenés, az osztály-hovatartozás, a foglalkozás, a nemi, vallási, nemzedéki, etnikai, nemzeti hovatartozás szerinti tipizálás elősegíti az emberek kollektív besorolását. Másfelől a nyugati kultúra bővében van az individuális észlelést megkönnyítő típusoknak is, melyek egy-két előírt támpont előfordulása alapján az individuum megismerésének illúzióját ébresztik. Egy-két kritikus tulajdonság - például zsugoriság, áldozatvállalás- észlelése mentén a személy a kérdéses tulajdonságra épülő prototípus megjelenítőjévé, tökéletes példányává válhat."
Szóval nem állunk valami jól egymással, ha csak a megszokásokra hagyatkozunk.
Eszti mondta, mikor a futásról beszélgettünk: ha fejlődni akarsz, mindig annyit fuss, amennyit csak tudsz és még egy kicsit.
Ez a valós történet arról szól, hogyan lehet felépülni abból, mikor annyira meggyötör az élet, amennyit még élve el tudsz viselni és még egy kicsit. Honnan meríthet erőt az ember a túléléshez, hogy felkeljen a reggeli appellhez, hogy csiholhat magába még egy kis melegséget csak még erre a napra és a halálból visszatérve még a felszabadítás traumáját is túlélni. Aztán ha egyszer mégiscsak vége lesz a rémálomszerű életnek, hogyan birkózik meg a visszatérő emlékbetörésekkel, a túlélők bűntudatával, a dühével, hogy találja meg a helyét társadalomban, a mindennapi életben és hogy képes őszintén megbocsátani és magához ölelni az életet. Hiszek abban, hogy ez a siker kulcsa.
Nem véletlenül lett a poszttraumatikus stressz kezelésének az egyik megkerülhetetlen alakja a 93 évesen is aktív Edith Eva Eger.
