Szeretem a szakrális zenéket. Van úgy, hogy a lélek kicsit kicsit a magasba vágyik, a tisztaságba, a transzcendensbe. Fogja magát, kiugrik a mókuskerékből és odahagyja a gépies rutint a szabadságért, amiben igazán emberi, önmaga lehet.
A tánc, az ének és a játék ettől fantasztikus és emberhez méltó : nem termel hasznot, egész egyszerűen csak megengedjük magunknak.
Az is szép kihívás, hogy tisztelettel, a kottákhoz ragaszkodva adják elő ezeket a műveket, ízléssel és alázattal.
Az meg különösen izgalmas, ahogy a XX-XXI.századi zeneszerzők, művészek újragondolják a szakrális zenéket. Nem nehéz mellélőni. Volt egy ilyen témájú Andrea Bocelli lemez, ami különösen bevésődött az emlékezetembe, mert éppen ásás közben hallgattam és nagyon koszos volt a kezem, nem tudtam leállítani. Olyan ájtatos-giccsesre sikerült, hogy úgy éreztem: még egy sanctus és eret vágok magamon. Traumatikus élmény volt.
Viszont egy magyar zeneszerző-dj, Hortobágyi László (El Horto) készített egy fantasztikus mixet a világ szakrális zenéiből, Ang címmel. Ez a fura, magánakvaló figura valami egészen különlegeset alkotott, ahogy a különbőző vallások, égtájak, kultúrák zenéit egybeolvasztva létrehozott valami egészen ökumenikusat. A magam részéről a bálnahangok mellett ezt is fellőném egy kapszulában az űrbe. (Aztán jó kérdés, hogy mivel játszanák azt le.) Ezt a lemezt hallgatni a mai napig felér számonra egy lelki nagymosással.
Mostanában a Jan Garbarek lemezek közt kalandozva fedeztem fel a The Hilliard Ensemble ciműt. A rajta fellelhető művek nem mind egyházi zenék, de hangulatukban, stílusukban szépen beillenek a sorba. Bevallom, én odavagyok a férfikarokért (főleg, ha izmosak, bár most az énekhangokra gondoltam). Nagyon szép és tiszteletreméltó, ha valaki ilyesmire vállalkozik. Sok önfegyelem, alázat és szépérzék kell hozzá, rendkívül férfiasnak tartom mindezekért. Itt vannak ezek a kiváló énekesek, létrehoznak egy csodás felépítményt a harmóniákból, hangokból és ezek közt Garbarek szaxofonfutamai úgy szállnak az ég felé, mint a filigrán tömjénfüst. Ima az imában. Fantasztikus.
A tánc, az ének és a játék ettől fantasztikus és emberhez méltó : nem termel hasznot, egész egyszerűen csak megengedjük magunknak.
Az is szép kihívás, hogy tisztelettel, a kottákhoz ragaszkodva adják elő ezeket a műveket, ízléssel és alázattal.
Az meg különösen izgalmas, ahogy a XX-XXI.századi zeneszerzők, művészek újragondolják a szakrális zenéket. Nem nehéz mellélőni. Volt egy ilyen témájú Andrea Bocelli lemez, ami különösen bevésődött az emlékezetembe, mert éppen ásás közben hallgattam és nagyon koszos volt a kezem, nem tudtam leállítani. Olyan ájtatos-giccsesre sikerült, hogy úgy éreztem: még egy sanctus és eret vágok magamon. Traumatikus élmény volt.
Viszont egy magyar zeneszerző-dj, Hortobágyi László (El Horto) készített egy fantasztikus mixet a világ szakrális zenéiből, Ang címmel. Ez a fura, magánakvaló figura valami egészen különlegeset alkotott, ahogy a különbőző vallások, égtájak, kultúrák zenéit egybeolvasztva létrehozott valami egészen ökumenikusat. A magam részéről a bálnahangok mellett ezt is fellőném egy kapszulában az űrbe. (Aztán jó kérdés, hogy mivel játszanák azt le.) Ezt a lemezt hallgatni a mai napig felér számonra egy lelki nagymosással.
Mostanában a Jan Garbarek lemezek közt kalandozva fedeztem fel a The Hilliard Ensemble ciműt. A rajta fellelhető művek nem mind egyházi zenék, de hangulatukban, stílusukban szépen beillenek a sorba. Bevallom, én odavagyok a férfikarokért (főleg, ha izmosak, bár most az énekhangokra gondoltam). Nagyon szép és tiszteletreméltó, ha valaki ilyesmire vállalkozik. Sok önfegyelem, alázat és szépérzék kell hozzá, rendkívül férfiasnak tartom mindezekért. Itt vannak ezek a kiváló énekesek, létrehoznak egy csodás felépítményt a harmóniákból, hangokból és ezek közt Garbarek szaxofonfutamai úgy szállnak az ég felé, mint a filigrán tömjénfüst. Ima az imában. Fantasztikus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése