Sose hittem el igazán a tücsök és a hangya meséjét, vagy nem úgy. Nem rossz ám zeneszóra gyűjtögetni, szorgoskodni és ezt akkor is illik meghálálni, ha a tücsök amúgy magának is hegedülgetett volna. Ezért ha tehettem, mindig valamilyen módon arra törekedtem, hogy legálisan jussak zenéhez. Szeretem az eredeti CD-ket kézbefogni, de igaz, ami igaz, mióta van Spotify előfizetésünk, igencsak szívesen ugrok fejest az eddig még éppen csak sejtett zenei áramlatokba. Nem tudom, a Spotify és Tidal által fizetett jogdíjakból mennyire lehet megélni, és hogy a YouTube hogy fizet, de sok kicsi sokra megy alapon még ennek is örülök.
Most mégis egy régi kedvencet vettem elő Laci sugallatára. Jan Garbarekről akkor hallottam először, mikor a néhai edzőm és pótapám megmutatta a Ravi Shankarral készült albumát. Ez nagyon bevésődött annakidején. Belegondolva, ez több, mint 30 éve volt.
Ahogy most a Spotify-on elbogarászgattam az életművében, jöttem rá a munkamódszerére: nagyon sokféle zenésszel dolgozik, iszonyú színes palettával, de csakis a legjobbakkal és ezekhez adja azt a semmihez nem fogható ízt, ami mindent egy kicsit selymesebbé, kívánatosabbá tesz, mint az édességekben a vanília. De ebben semmi kommersz nincs, a minőség változatlan, csak még akarsz belőle. A világzenét (amit sokszor hajlamosak az előadói vagy túl populárissá tenni, vagy éppenhogy nagyonis karcosan előadni) megemeli, de úgy, hogy az közben mégis önmaga maradhat. Ilyen is lehet a jazz. Vagy a dzsessz. Közvetítő közeg. Alázatos médium. Most egy 1996-os lemezét hallgatom, a Visible World-öt. Szuper, és ami a legnagyobb meglepetés volt a számomra, hogy az egyik kedvenc énekesnőm, Mari Boine is közreműködött a lemezen egy szám erejéig. (Az ő éneke egyenesen gyógyszer a számomra, ezt túlzás nélkül mondhatom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése