Keftedes, vagy amit akartok (répafasírt)

Régen főztünk már itt. Volt egy izgalmas Steiner Kristóf recept, amivel szemezgettem, de végül gyáva voltam hozzá. Most valami visszafogottabbra vágytam, úgyhogy ennek most a leegyszerűsített verziója készült nálunk. 

Ezek lettek összedinsztelve:

4 nagy sárgarépa a nagylyukú reszelőn lereszelve

két közepes fej hagyma apróra felkockázva

6 gerezd fokhagyma

fahéj

őrölt bors, őrölt kömény, szerecsendió, friss, apróra vágott rozmaring, só

Én már erre a finom illatra értem haza, itt vettem át Lacitól. Mikor kicsit kihűlt a cucc, kétmaréknyi kesudiót és egy maréknyi pirított napraforgót ledaráltam. Ezeket kb.egy csészényi burgonyapehellyel, félcsészényi szezámpehellyel és kukoricaliszttel, meg egy kis búzaliszttel együtt a masszához kevertem, míg egy formázható masszát kaptam. 

Némi repceolajban közepes lángon kisütöttem. Irtó hamar megég amúgy, de van az a mérték, amikor ez még jót is tesz az ízének. A tányéron látható fasírtok a topmodellek közé tartoznak, csak mondom. Sokkal finomabbak, mint amilyen szépek. Nem azért, de az Ikeás zöldséggolyó a nyomába se érhet. (Viszont nincs is kész 5 perc alatt.) Tzatzikivel, salátákkal, vagy az imádott krumplipürével és áfonyalekvárral lesz az igazi.

Garbarek és a vanília

Sose hittem el igazán a tücsök és a hangya meséjét, vagy nem úgy. Nem rossz ám zeneszóra gyűjtögetni, szorgoskodni és ezt akkor is illik meghálálni, ha a tücsök amúgy magának is hegedülgetett volna. Ezért ha tehettem, mindig valamilyen módon arra törekedtem, hogy legálisan jussak zenéhez. Szeretem az eredeti CD-ket kézbefogni, de igaz, ami igaz, mióta van Spotify előfizetésünk, igencsak szívesen ugrok fejest az eddig még éppen csak sejtett zenei áramlatokba. Nem tudom, a Spotify és Tidal által fizetett jogdíjakból mennyire lehet megélni, és hogy a YouTube hogy fizet, de sok kicsi sokra megy alapon még ennek is örülök. 

Most mégis egy régi kedvencet vettem elő Laci sugallatára. Jan Garbarekről akkor hallottam először, mikor a néhai edzőm és pótapám megmutatta a Ravi Shankarral készült albumát. Ez nagyon bevésődött annakidején. Belegondolva, ez több, mint 30 éve volt. 

Ahogy most a Spotify-on elbogarászgattam az életművében, jöttem rá a munkamódszerére: nagyon sokféle zenésszel dolgozik, iszonyú színes palettával, de csakis a legjobbakkal és ezekhez adja azt a semmihez nem fogható ízt, ami mindent egy kicsit selymesebbé, kívánatosabbá tesz, mint az édességekben a vanília. De ebben semmi kommersz nincs, a minőség változatlan, csak még akarsz belőle. A világzenét (amit sokszor hajlamosak az előadói vagy túl populárissá tenni, vagy éppenhogy nagyonis karcosan előadni) megemeli, de úgy, hogy az közben mégis önmaga maradhat. Ilyen is lehet a jazz. Vagy a dzsessz. Közvetítő közeg. Alázatos médium. Most egy 1996-os lemezét hallgatom, a Visible World-öt. Szuper, és ami a legnagyobb meglepetés volt a számomra, hogy az egyik kedvenc énekesnőm, Mari Boine is közreműködött a lemezen egy szám erejéig. (Az ő éneke egyenesen gyógyszer a számomra, ezt túlzás nélkül mondhatom.) 

Zenit és nadir

Alma hatására Adriano Celentano estet tartottam. Mennyire jellemző egyébként, hogy a lányok a sok tekintetben időutazásszerű grúziai kirándulás során szerettek bele ebbe a zenébe. ami amúgy a mi szüleink fiatalságát idézi és számukra egybeforrt az életveszélyes szerpentinekkel, meg az úton kószáló tehenek farát csapkodó grúz sofőrrel, az ablakon kilövöldöző násznéppel, és persze azelső önálló kalandos úttal a felnőttlétben. 

Volt valami a II.világháború utáni Európában, ami teret adott a sokféleségnek és éppen ezt szerettük a francia és az olasz filmekben is, hogy a színészeknek, énekeseknek elsősorban nem tökéleteseknek és szoborszerűen szépeknek kellett lenniük, hanem egyéniségeknek. Lehetett kopasz, nagyorrú, görbelábú, ha ott parázslott benne a tehetség. Egy ilyen dalban is mennyiféle árnyalata van az emberi hangnak! Ha a mondanivaló úgy kívánja, mindent szabad neki, minden hang megengedett. Éppen ebben rejlik a tökéletessége.

Káprázat

Igazán szerencsésnek érzem magunkat, hogy most, mikor a járványhelyzet "kezelése" kapcsán sokak élete gyökerestül fordult ki önmagából, a mi kis hajónkat nemigen dobálta meg a vihar. Mindanyiunk munkahelye megmaradt, a fizetésünk nem csökkent, senki nem lett beteg a családból. A legkisebb gyerekünk is most érettségizik, a szüleink egészségesek. Tűzvész mindenütt és én nyavalygok, mert langyos a sör. Néha azért mégis eluralkodik rajtam a rossz hangulat, kérném szépen vissza a sokat szidott szürke hétköznapokat! Most derül ki csak igazán, hogy annyira voltak unalmasak csak, mint mi, akik éltük. És lehetne sokkal rosszabb is. De azért néha mégis nyűgös leszek! Nem is tudom, mi hiányzik a legjobban. Mondhatnám, hogy a színház. De hát alig járunk amúgy színházba, pedig szeretjük, én meg egyenesen imádom. Vagy egy jó koncert. Na ezt már inkább megérezzük, hamarabb kimozdulunk egy jó kis koncert kedvéért a csigaházunkból. Enni egy finomat a nyüzsgő városban: egy jó levest valahol. Kiülni egy kávéra, croissantra, egy jó beszélgetésre a körúton. Beugrani Almáék kávézójába egy mosolyra meg egy ölelésre, beleszagolni a karamellillatú hajába. Egy moziban a szélesvásznú históriák. Na ez kezd már egy kicsit szentimentálissá válni. Vagyis nagyon. Holott csak arra szerettem volna rávilágítani, mennyire hozzá vagyunk szokva a kiszolgáláshoz: hogy megsütik, megfőzik, megvarrják, letörölgetik, megtanulják, önmagukon átszűrik, illatosítják és a fenekünk alá tolják a jó dolgokat alapesetben. Abban a hamis illúzióban ringatnak minket, hogy nem a mókuskerékben botladozó kis rabszolgák, hanem valamiféle felsőbbrendű lények vagyunk, akiknek nem szükséges ilyesmivel foglalkozniuk. Tudom, hogy illúzió, de nem tudok ellene mit tenni. Elszórakoztatom magam. Mostanában textilöblítőket és tusfürdőket szagolgatok jobbhíján. Szerintem úgy ismernek már a Müllerben, DM-ben, mint a rosszpénzt. Mondjuk vásárolok is, ez eléggé alacsony költségvetésű szórakozás.
A napokban az operaáriákra kattantam rá. A YouTube ebből a szempontból valóságos kincsesbánya: a híresebb áriák mindenféle korból, előadásban hallhatóak, láthatóak - nagyon érdekes. Régebben is játszottam már ilyet, most pont Az ötödik elem kapcsán haraptam rá erre a mókára. Akartam írni erről valami frappánsat. Úgyhogy YouTube beltölt, szövegkönyv elő és gyerünk. Kíváncsi voltam rá, mi köze a Lammermoori Luciának és főleg az ún. megőrülési jelenetnek ehhez a történethez. Semmi.

Egy szerepe van: a zene mágiájával átemel a profán világból a transzcendensbe, a szürkeségből a szépség birodalmába. A megalkuvásból a hősiesség, az erény és a borzalmak végletei közé és mikor az utolsó futamok is elhallgattak, még csak le se kell porolnunk magunkat. És a hétköznapi hőstettekre is motivál: semmire nem tudok olyan lendülettel kapálni, mint egy jó kis Verdi áriára. Kisember, kis hőstettek.

 Az opera amúgyis körmönfont műfaj: egyszerű igazságok bonyodalmak és zenei futamok vattacukrába csomagolva, néha az ízléstelenségig. Káprázat és mi ezt tudjuk, de nem bánjuk.  Nagy álmok törpéknek. (Is.)