Időhurok - szubjektív beszámoló

"Beteg film, nekem tetszett." - ezzel az ajánlással adta kölcsön egy kollégám ezt a DVD-t. A tegnap esti főzőcskéhez elfogyasztott dupla karibi kávé után tudtam, hogy eljött az alkalom, mikor végignézem majd ezt a filmet. 

Ami nagyon fontos: Ethan Hawke játssza a főszerepet. Mivel a Mielőtt lemegy a napban és a Holt költők társaságában már kiderült, hogy okos és szerethető figurákat is játszik, most is megörültem neki. Ami még kellemesebb meglepetés volt, az a másik főszereplő, Sarah Snook pontos és érzékeny játéka. Talán a legmegfelelőbb szó, amivel jellemezhetném, hogy : szélesspektrumú. 

Maga a film tényleg bizarr, nem is kicsit, de nem öncélúan. A sokatmondó magyar cím (angolul a rejtélyesebb Predestination címmel illették) elég célzottan utal a tartalomra. 

A klasszikus időparadoxon szerint nem mehetsz vissza az időben megölni a saját nagyapádat, mert akkor valamelyik szülőd meg sem fogant, te pedig nem utaztál vissza az időben, stb.

Na, ez a film ezen csűr még kettőt és szerintem érdekesen. Annyira szívesen elmesélném a filmet és nehéz nem poéngyilkosnak lenni. Nekem se mondták el, ezért igazán izgalmas és borzongató volt: egy pohár vízért se mertem kimenni a konyhába, nehogy egy percet is elszalasszak a filmből! Ezért csak annyit írok, hogy történet a fiziológiai vonatkozását most hagyjuk, mert nem ez a fontos, hanem a gondolatkísérlet. Ami igazán érdekessé tette számomra, az az volt, hogy nem a technikai részletekben veszett el, hanem egy ilyen lehetőség emberi, érzelmi korlátait boncolgatta. Mert mindenki el-elréved időnként a saját életén: mit csináltam volna másként?

És ha ezekbe a sorsfordító pillanatokba visszaléphetnénk, tudnánk-e hideg fejjel dönteni és ez jó lenne-e nekünk? Vagy éppen az a meggyőződésünk akadályozna meg a helyes döntésben, hogy azt hisszük: másodszorra kiköszörülhetnénk a hibát. Az érzelmi érintettség. Ahogy némi élettapasztalatra teszünk szert, rájövünk, hogy beláthatatlan a párhuzamos univerzumok világa. Nem biztos, hogy máshogy dönteni okosabb, vagy eredményesebb lett volna, vagy ha igen, nem biztos, hogy simább lett volna az az út, valamint napfény és virágillat. Vagy éppen ellenkezőleg: simább lett volna, de akkor meg az lett volna a baj. Nem mindig léteznek kielégítően kreatív megoldások. De azért bizonyára jóérzéssel tölti el az embert, ha úgy néz végig az életútján, hogy nem hibázott nagyot. Mint egy hibátlan National Geographic gyűjtemény az első számtól kezdve, csak még szívmelengetőbb. 

Egyrészt: annyira fontos lenne, hogy az embernek legyen egy szilárd erkölcsi mércéje. Nem arról beszélek, hogy egy seprűnyél mentén éljük az életet: de legyen valami, belső tartás, vagy ha más nem is : jóízlés. Legyen egy-egy olyan elv, amiből nem engedünk. Vagy ha ez a belső tartás megroggyan, az legyen kivételes alkalom. 

De minden hiába: én szeretem a paradoxonokat, az Élet sava-borsa, hogy léteznek. (Annyira viszketett bennem egy buta közhely a gyűjteményekkel kapcsolatban, de szerencsére elég volt egyszer kikopogni magamból a klaviatúrán és szégyenkezve nyomni a Delete gombot egy kicsit és elmúlt.) Ha Isten lennék, mérhetetlenül jobban tudnám azt a teremtményemet szeretni, aki kérdéseket tett fel, próbálkozott és hibázott, mint azt, aki szépen végiglépdelt a kijelölt úton. (Ez meg önigazolás, ha-ha-ha!) De azért, szigorúan csak a játék kedvéért kipróbálnám azt a végiglépdelést is.