Danika

A mi környékünk nincs elkényeztetve cukrászdákkal. Az egyetlen nagyobb forgalmú, kiülős hely a Szarvascsárda téri nagymúltú Zila cukrászda, de a fagyiválaszték emlékim szerint ott se valami ütős. Na de itt van nekünk az Üllői úton egy fagyizó, ahol az első jóidőtől a zimankóig hosszú, kígyózó sorokban várnak az emberek kutyával, babakocsival a jól megérdemelt fagyijukra. A sivár környékre és a forgalomra fittyet hányva cseverésznek az útszélen felállított pléhasztalok körül. Egyvalaki sertepertél ott mindig a kedves eladó lányok körül: egy kopaszodó, pocakos bácsi, aki elégedetten szemléli a forgalmat. Hiába: a gazda szeme hízlalja a jószágot. Már sokszor lett volna kedvem lefényképezni, ahogy záróra körül kiül az egyik asztalhoz és még elnyal egy fagyit. Csak nem mertem, mert nem akarta felvenni a szemkontaktust. Na, ez a szenvedély! - gondoltam. Én is ilyen szeretnék lenni, mint ez a tulaj.  Megálmodni egy vállalkozást, felvirágoztatni és ilyen tűzzel belevetni magam minden nap. 

Aztán tegnap egy ismerőssel beszélgettem, aki kicsit közelebbről ismeri a fagyizó körülményeit. Tőle is kérdeztem: ugye, az a kopaszodó, pocakos pasas a tulaj? Nagyot nevetett: mindenki azt hiszi! Ő Danika és értelmi fogyatékos. Naponta egy ezrest kap és fagyit azért, hogy ki-, meg bepakolja a székeket, asztalokat nyitáskor és záráskor. Elmegy a lányoknak ebédért, ha megkérik. Felírják neki, mit kérnek és néha azt hoz. Ő a fagyizó "kabalája", mondhatni és semmiképp meg nem válnának tőle. 

Volt a gyömrői CBA-ban is egy Danika, még születéskor érte egy súlyos agyvérzés, számos gonddal küzdött, háromkerekű biciklivel járt, de nem volt olyan nap, hogy ne láttam volna ott, ahogy pakolt valamit.

Milyen messzire távolodott a világ ezektől a gesztusoktól, mennyivel könyörtelenebbül működik az élet. Jó néha ilyesmibe belefutni.