Tízmilliószoros nap lesz tegnap, erre még Viki hívta fel a figyelmemet a pénteki jógán. Nem szoktam ilyenekkel foglalkozni, de most úgy gondoltam, mégis kipróbálom, hogy csak olyasmivel töltöm meg a napom, amit szeretnék megsokszorozni az életemben. Csak kellemes, felemelő, építő és szép legyen. Lehet, hogy jobb lenne az élet, ha minden szabadidőnkre így tekintenénk?
Már régen moziztunk és az új Almodovar filmre egyébként is fentem a fogam. Adta magát, hogy kicsit megismertessem az én kis médiásommal ennek a csodás rendezőnek a legújabb alkotását.
A film egy filmrendezőről szól aki évek óta képtelen alkotni a depresszió, pánikrohamok, rossz fizikai állapot és az állandó testi fájdalmak miatt. A filmarchívum felújítja a 30 éve nagy sikert elért filmjét és felkérik, hogy a bemutató után szerepeljen a közönségtalálkozón a hajdani főszereplővel, akivel évtizedek óta nincsenek beszélő viszonyban. Az asszisztense nógatására felkeresi a színészt, aki a nagysikerű film óta már nem igazén kap ütős szerepeket, viszont heroinnal vigasztalgatja magát. És ezzel a látogatással elindul valami, ami mindkettőjüket visszavezeti a valósághoz, művészethez, az alkotás öröméhez és persze nem úgy, ahogy egy hollywoodi filmben, hanem az élet paradox és szeszélyesnek tűnő logikája szerint, mert ilyen a számonkérhetetlen valóság.
Nagyon érdekes összehasonlítani ennek az érett, sokat látott Almodovarnak az alkotásait a régiekkel. Nekem a hajdani botrányos, forradalmi és az ízléstelenség határán táncoló filmjei is nagyon tetszettek, mert igazinak éreztem és imádtam a humorukat, szókimondásukat, a harsány színeit. Amin újra és újra elképedek: ahogy kivirágoznak a színészek a kezei alatt. Egyik legkedvesebb múzsája: Pénelopé Cruz az ő filmjeiben mutatja meg leginkább, milyen kiváló színésznő, milyen természetes és szinte eszköztelen, minden dívaságtól mentes. Már a Volveren is érzékelhető volt a finom ízlés, ami ezt a mostani filmet is jellemezte, bár annak a történetnek még volt humora, ennek most nem annyira, bár nem is hiányoltam. Kicsit szomorú volt ez a film, keserédes és nagyon igazi. Mélyen megérintett.
