Így írtok ti...

Él egy romantikus elképzelés az írókról, bevallom, én is sokáig osztottam. Nagyjából annyi, hogy van egy tehetséges ember, aki helyettünk utat vág az ismeretlen birodalmába, pokolra száll, nem is egybe, többe, fenét: mindegyikbe és onnan tudósít nekünk, értünk. Mi itt ülünk a kanapén és ő azért van ott, azért őrül meg kishíján, szed be mindenféle tudatmódosító szereket, vereti meg magát, robbantja a családot, keveredik kalandokba, bújja a könyvtárakat, míg szódásszifonaljú szemüveggel tudja csak elolvasni, hány forint a félbarna kenyér, hogy minket szórakoztasson. Meghozza értünk ezt az áldozatot, hogy nekünk csak annyi legyen a dolgunk, hogy besétáljunk a Libribe és megvegyük a könyvét négyezerért, vagy az antikvárba ezerötért, vagy az aluljáróban kettőszázért, vagy a KÖKI-ben magunkhoz vehessük a nyitott könyvespolcról ingyen és miénk az élmény.  

Ezzel szemben a valóság az, hogy van egy ember, aki szereti a nyelvet és írásban kifejezni magát. Ezért mindegy, hogy mit tesz: hogy a pokolra száll, vagy a nyolc gyerekét nevelgeti, vagy pénztáros a TESCO-ban, mert meg tudja fogalmazni, amit érez, ahogy él. Ha tényleg tehetséges, akkor a leghétköznapibb eseményeket is meg tudja úgy fogalmazni, hogy abban legyen szépség, humor, bármi, amiért megéri elolvasni. Nagyon szerettem az Üvegbúrát Sílvia Plath-től. Nem csak az volt érdekes, ahogy leírta, hogyan csúszik bele a pszichózisba és a pszichiátriai kezeléseit, elektrosokkot, hanem még az is, ahogy arról írt, hogyan telnek meg a szövetei vízzel menzesz előtt. Elképedtem: erről ír valaki? Vagy az Órák. Nem az események a lebilincselőek, hanem ahogy meg lettek írva. Ebből a szempontból könnyebb a bizonyítási kísérlet a líra terén: a költők valósággal versenyt űznek belőle, hogyan lehet a hétköznapi témából műalkotást varázsolni. Vizespoharak, hajnali körút és porszemek vetélkednek. Úgyhogy akit elszórakoztat, írjon! Nem a témának kell rendkívülinek lenni, hanem az igényességnek.