Le chaim

  Tegnap rendhagyó módon nem társasjátékoztunk Zsoltékkal, hanem egy fizikai matematikussal készült interjúról beszélgettünk és ennek kapcsán a közeli és kicsit távolabbi jövőről, a mesterséges intelligencia öntudatra ébredéséről, mint lehetőségről. Nagyon érdekes beszélgetés volt. Zsolt meggyőződése, hogy ez az esemény már nem várat sokáig magára és akkor miránk, emberekre egész egyszerűen nem lesz szükség, mert az agykapacitásunk, kombinációs készségünk sehol nincs a gépekéhez képest. Ennek mondjuk ellentmond, hogy az elméleti fizikusok a mai napig papírral-ceruzával dolgoznak és nem hiszem, hogy csak azért, mert így ringatják magukat a pótolhatatlanság illúziójában. A képletek lefuttatásában nem tudunk versenyre kelni egy számítógéppel, de a kreativitás még a miénk. Tény, hogy az internet berobbanása a hétköznapjainkba alapvetően megváltoztatta az életünket és legtöbbünket nem az értelmesebb élet felé vezetett. A memóriánkat simán átruháztuk a google-ra, homályos asszociációs játékokat űzünk sok esetben magalapozatlan információk alapján. (A közmondásos "brit tudósok" kutatásai, ugeybár.) Ellenben mindent feltöltögetünk a netre, a kultúra igazi kincseitől a leghétköznapibb tartalmakig, például itt van ez a blog, ami csak egy hevenyészett napló,  meg az instagram, facebook-profilok. Halálunk után nem a kedveseink emlékezetében, hanem felhőkben maradunk meg "örökké". Aki semmit nem alkotott, annak is van egy virtuális urnája az interneten. Mintha nem roskadhatna magába ez az elektronikus valóság...

  Nehéz megbirkózni a tudattal, hogy egyszer nem leszünk, ezért körülvesszük magunkat vallásokkal, mondja Zsolt megrovólag. Bennem viszont éppen ettől a gondolattól ébred fel a szentimentális humanista, mert ebben is az emberi faj nagyságát látom: ahogy képes körülbástyázni magát a hideg és közönyös világegyetemben ezekkel a hiedelmekkel, képes otthonossá tenni és a saját képre formálni és sajnos el is pusztítani egy bolygót. Lehet, hogy nem logikus a létünk, és főleg nem szükségszerű, célja meg aztán végképp semmi. De én éppen azért szeretném úgy élni, hogy a lehető legjobb legyen, mert annak a passziómnak élhetek, hogy vagyok. Az ember szívesen foglalkozna valamivel, amihez igazán ért, de sajnos nem  nagyon van arra mód, hogy élethosszig ki tudjunk futtatni egy foglalkozást. A világ olyan gyorsan változik, hogy több újratervezésre is szükség van az életünk folyamán. Ez kicsit szomorú is, másrészt arra sarkall, hogy maradjunk meg a nyitott kíváncsiság állapotában. 

  Január eleje lévén elgondolkodtam rajta, milyen újévi fogadalmat tegyek, tervezzek-e valamit erre az évre. Most úgy vagyok vele, hogy nincs ok a kapkodásra. Semmi újba nem kezdek egyelőre, hanem a régi projektjeimet karolom fel és azokban igyekszem szintet lépni, hogy tömörebb alapot nyújthassanak, tudjak rájuk építeni a jövőben. Konkrétan a masszázsban és a jógában szeretnék fejlődni, aztán majd meglátjuk. Ezekkel akkor is megéri foglalkozni, ha nem tudom majd foglalkozásszerűen űzni, de azért én reménykedem, hogy lesz azért belőle valami, ha nem is azonnal.   Még egy régi mániámat szedtem elő, a kalligráfiát, csakis az örömért.

Jellemileg az erős érzelmi kilengéseimet szeretném megzabolázni de úgy, hogy ne közben legyek fásult, közönyös. Ez számomra a legkeményebb dió. Nyilván az ember nem tud a bőréből kibújni, de azért csak lehetséges ebben is fejlődni. Az önzetlen szeretet ideája lebeg előttem, de tudom, hogy ez számomra egyelőre igencsak távoli cél. Azon az áron nem kell, hogy magamnak hazudjak, köszönöm. De azért próbálkozom.