Én aztán tudom, milyen érzés magasnak lenni: nyolcadikig fixen a második voltam a tornasorban. Mire megszoktam egy új nadrágot, puff neki, már bokalengőssé is vált. Utáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Pont olyan fura érzés negyven felett felnőni, mint kamaszkorunkban. Egyszerűen nincs mit tenni, a rég keretek, formák már szűkek, de új még nincs. Csak az a nyilvánvaló tény, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat. Csak most nem a nadrágok, hanem az egész élet lett bokalengős és sürgősen ki kéne találni, hogyan tovább. Nézegetem, hogy ki lehet-e itt-ott engedni, hátha jó lesz még, persze, de sajnos ingerült vagyok. Türelmetlen. Olyan akadályokat, amiket annakidején lazán megugrottam empátia/naivitás/manipuláció segítségével, azok előtt már egyszerűen megtorpanok és egy nyasgem! felkiáltással felgyújtom. Aztán persze hamar elharapódzik a tűz és mindenféle egyebek is áldozatul esnek, mert hát ez nem egy precíziós művelet. Ezt egyébként eléggé szégyenlem, bár tudom, hogy az átmeneti időszak termése. Nem akarok ilyenné válni.
Tegnap végső elkeseredésemben ahhoz a házassági tanácsadó könyvhöz folyamodtam, amit az én édes jó anyámtól kaptam egyébként teljesen tiszta, jó szándékból. A jó szándéka miatt. És mert egyébként nem tartok itthon ilyen szereket és nem volt más. A női magazinokat meg a coachok ilyen-olyan oldalait, előadásait is mélyen álságosnak tartom, nem élek ilyesmivel. Zalánnal egy időben sokat szórakoztattuk egymást a sok bullshittel, amikkel itt-ott összefutottunk. Na mindegy. A könyv egyébként nem is volt annyira szörnyű, mint amennyire gondoltam. Inkább arra ébresztett rá, mennyire nagy a baj a fejekben, hogy óriási felfedezésként kell tálalni azt a tényt, hogy a házastársaknak dolguk, hogy támogassák egymást a céljaik elérésében és igen, a férfiak is. Hogy a közös háztartásban élők megoszthatják a házimunkát, gyereknevelést és akkor mindenki boldogabb életet élhet. Hogy egymással akkor töltünk minőségi időt, ha nem megy közben a multitasking, hanem a teljes figyelmünket a partnerünknek szenteljük. Satöbbi, satöbbi. Nagy a nyomor ezen a téren, és mindkét nem részéről. Időnként annyira embertelenül bánnak egymással a házastársak: gyomorforgató, ahogy először egymásról, aztán meg egymással beszélnek.
Az a baj, hogy minden jótanács csak arra elég, hogy ha betartjuk, tágabb kereteket adjon egy emberi élethez. Ennyi. Ez se kevés, tegyük hozzá. Csak nem ezért költöztünk össze, ez egyedül is ment volna. Ha nem basztuk el végérvényesen, a házasság ennél sokkal több lehet: egy élő, lüktető áramlás két ember között. Intimitás.
Olvastam egyszer egy könyvet a tantraszexről. Egy mondata (ami igazból kettő) mélyen belémvésődött: "Az intimitás nem a szex. Az intimitás a szív meghatottsága." Rá kellett jönnöm, hogy ez igaz. Enélkül az egy feltétel nélkül nincs valódi intimitás. Ha nem hat meg az a másik ember, amilyen ő az erényeivel, hibáival együtt, addig nincs lehetőség a valódi intimitásra. Ez nem a rózsaszín köd, ami fél év alatt eloszlik. Ez megtart a bajban. Ha figyelem és szeretem azt a másik embert, akkor nem fog kétségbeejteni, ha azt látom, hogy változik. Ha hülye, akkor is ott vagyok és segítek.
Mi mindig akkor bántottuk meg egymást, mikor nem a másik embert, csak a funkcióját tartottuk szem előtt. Mindig akkor hibáztunk nagyot. És ezekből a sebekből csak akkor tudtunk úgy-ahogy felépülni, mikor megláttuk a másikban a szeretnivaló, esendő lényt. Ha párkapcsolati tanácsot adhatnék bárkinek, csak ez az egy lenne: képzeld el, hogy ember.
7 megjegyzés:
Huszonévesen gőze sincs az embernek se a saját, se a másik testi,lelki szükségletéről.A szülőhöz való viszony feldolgozatlansága pedig annyira erősen belejátszik a párkapcsolatba, hogy totál szinkronhibássá teszi az egészet.Én a gyerekeimet sajnálom, hogy végig kellett asszisztálniuk a harcunkat.Tök igazságtalanság velük szemben.
Totál Kill Bill, csak kardunk nem volt hozzá.
A pszichológussal(könyvíró) az a gondom, hogy mint tanácsadó, az ő értékrendje az etalon saját maga és a páciensek számára is. De mi van, ha én ezt megkérdőjelezem?Ha ő már elvált, akár többször is, akkor hogyan érvelhetne meggyőzően egy kapcsolat megtartása érdekében?Tényleg mindenáron kell ez a kapcsolat amúgy?Vagy van élet a Földön kívül is?
Gary Chapman első gyerekét intézetbe adta és a későbbi saját és nevelt gyerekein jött rá a "szeretet 5 nyelvére". Olyan személyes, hogy haj,de!Amikor nem látom valakin, hogy fájt a mulasztása, nem tudása,hogy mit okozott ezzel a körülötte élőknek, csak az egészet arra használja, hogy a kupac tetejére álljon és onnan legyen híresen jó ember, akkor elfog a kétely mindig. Joggal borsózik a hátam.
Ezzel én is így vagyok, nyugodtan várhattunk volna pár évet a gyerekvállalással.
Attól még, hogy már elvált, érvelhet a kapcsolat megtartása mellett. Sőt. Kár, hogy az ember sokszor csak utólag látja, hogy meg nem érdemelt szinteket nem lehet megugrani és hogy az előző párjával kellett volna rendesen bánni, persze ilyenkor már nincs visszaút, vagy nem oda.
Engem nem az émelyít, hogy a saját elcseszett élete ellenére párkapcsolati tanácsadó könyveket ír, hanem hogy milyen rosszakat.
Nekem ezért hiteles Máté Gábor.Iszonyatosan sajnálja a múltbeli hibáit és a fájdalmat amit okozott és ki akarja javítani minden áron.
Megjegyzés küldése