Sárkányos mese

Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy az emberiség nehéz időszakaiban megsemmisülnek az erények. A hűség, a barátság és a szeretet örökkévalóak, mert nincs semmi, ami pótolhatná őket. Ennek bizonyságául mondok el nektek történetet, amit nemzedékről-nemzedékre adnak át az öregek a fiatalok okulására.

Réges-régen, az előző teremtések egyikén a messzi észak zord hegyei között élt egy árva lány. Apja egy harcos törzs varázslója volt, akinek csak öregkorában jutott osztályrészül a gyermekáldás. Mikor érezte, hogy közeleg a vég, készített a lánynak puha bőrből egy erős, de könnyű mellvértet. A mellvértet összekapcsoló csontgombokba varázsrúnáival a lány titkos nevét véste bele, hogy csak az nyithassa ki, aki méltó párja lehet. Nekiadta anyja ametiszt nyakékét, amiről köztudomású, hogy józansággal ajándékozza meg a viselőjét - a legválságosabb pillanatokban sem veszti el a fejét. Mikor varázserejű ajándékaival felruházta a lányt, megcsókolta és meghalt.

A lánynak magára maradva munka után kellett néznie. A házimunkát nem kedvelte, az otthonülés lehangolta, de ha járatlan ösvényre lépett, abba belebizsergett a talpa. Mihez kezdjen így? Vállalta a harcos törzs legkevésbé vonzó feladatát: kémkedni kezdett először a szomszédos, majd a távolabbi ellenségeik földjén. Jószemű, jóeszű lévén, pontos térképeket készített a harcosok számára.

Teltek-múltak az évek, és a vele egykorú hajadonok már mind férjhez mentek, csak nekik nem volt még kérője, annyira ódzkodott mindenki a józan, furcsa lánytól, aki csak a hegyeket rótta csendes magányában.

Egy ilyen útja során szegődött mellé egy igen szokatlan útitárs: egy vörös sárkány követte először messziről, majd óvatosan egyre közelebb merészkedve. A sárkányok maguk is igen magányos lények: tojásaikat forró gejzírek mellett rakják le, kikelésük után pedig teljesen magukra vannak utalva. Ezért ehet, hogy kettőt együtt csak párzási időszakban látni, akkor is csak rövid időre. 

A vének azt rebesgetik, hogy egyes sárkányokkal megesett, hogy beleszerettek egy emberi lénybe és maguk is emberré váltak. Persze még senki nem látott ilyesmit, de a mendemonda azért tartja magát.

A mi sárkányunk kíváncsiságból indult az árva lány nyomába, szag után. Valami ismerős illat csapta meg az orrát magányos bóklászása  során, ez keltette fel az érdeklődését. Ettől a pillanattól kezdve nem tágított a lány közeléből. Persze, hatalmas termeténél fogva nem maradhatott sokáig észrevétlen, ezért napról-napra közelebb merészkedett, hogy a lány lassan szokja meg a jelenlétét. 

A sárkány, hogy jóindulatát kifejezze, mindenféle hasznos holmit hordott a lány mellé, amíg az aludt: taplógombát, nyúzott őzet, egy gyökerestül kitépett virágzó bokrot, és lassacskán elnyerte a lány bizalmát, úgyhogy már ébren is a közelébe merészkedhetett. A lánynak imponált, hogy ez a szilaj lény éppen az ő társaságát keresi, na meg igen magányosnak is érezte ezt a vándoréletet, ezért maga mellé fogadta a sárkányt. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A lány hatalmas barátja társaságában messzi vidékekre repülhetett. Ahogy a magasba emelkedtek, a sárkány tarkóját borító pihe-puha bundába mélyesztette elgémberedett tagjait, ahol egykettőre átmelegedtek. Így repültek egyre messzebb és messzebb. Gyorsabban szállíthatta a híreket, pontosabb térképeket készíthetett, ezért az ellenséges törzsek egyetlen hadművelete sem maradhatott titokban. Így aztán a törzs tekintélye egyre nőtt a térségben, egykori ellenségei vagy behódoltak, vagy szövetségre léptek vele, ezért a lányra is vidámabb napok köszöntöttek.  

Ki tudja, meddig mehetett volna ez így, ha a egyik leigázott törzs varázslója bosszúvágytól hajtva meg nem sebzi mérgezett nyilával a lányt. A lány azonnal lefordult a sárkány hátáról, és egy rózsabokorba esett. A sárkány gyorsan megragadta a mellvértjénél fogva és közös szállásukra vitte. Kétségbeesetten próbált segíteni a lányon, aminek az életereje rohamosan apadt. Sírni kezdett. Most mit tegyen? Tanácstalanságában a lányt ringatva egy dalt kezdett énekelni, amit egy messzi-messzi tájon hallott egy gyermekét ringató anyától. És ekkor - lássatok csudát: a lány mellvértjét összefogó csatok egymás után felpattantak és ő máris szabadabban lélegzett. Ahogy a sárkány könnyei földet értek, egy különös gyógynövény sarjadt a sziklák között, ezzel gyorsan elláthatta a vérző sebet. Most, hogy megmentette az azonnali, biztos haláltól, egy puha báránybőr takaróra fektette a lányt. Napokig borogatta, ápolta, küzdött az életéért. Most hogy a sárkány látta, milyen szép is a lány, akit eddig csak páncélban látott, először szeretett volna emberi lénnyé válni. Ormótlan sárkánybőrét levetve csodaszép ifjúvá lett, így ápolta éjjelenként a lányt. Mielőtt a reggeli nap első sugarai a barlangba vetődtek volna, ismét magára öltötte sárkány alakját, nehogy megijessze a lányt. Így ment ez hetekig. A lány a gondos ápolástól mind jobban megerősödött és egyre nehezebben bírta az állandó fekvést. Az egyik hajnalban a telihold fényénél megpillantotta a suttyomban öltözködő sárkányt. Kishíján felsikoltott, de gyorsan erőt vett magán, és úgy tett, mintha aludna. Így okoskodott magában: ha leleplezem és arra kényszerül, hogy örökre emberi formában éljen, nyerek egy szerelmest, de vége lesz a szép, szabad életemnek. Azzal a másik oldalára fordult, mint aki az igazak álmát alussza. Így éltek ezután egy ideig: a lány, mintha mi sem történt volna, a sárkány meg egyre szárnyaszegettebben járt-kelt. Alig volt étvágya, már a zamatos vaddisznóhúsban sem telt öröme. Lassan úgy lesoványodott, hogy lötyögni kezdett rajta a bőr. Már a lány sem tudta megülni, annyira legyengült szegény. Először kérlelni kezdte: egyen egy kicsit. Mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, keményen ráripakodott: ne hagyja el magát, mert ha ez így megy tovább, felkopik az álluk. 

Szegény sárkány látta már, hogy itt nem terem számára babér, ezért fogta magát és egy teliholdas éjszakán utolsó erejével elrepült ahhoz a gejzírhez, ahol kikelt a tojásból. Leült mellé és várt, bár nem tudta, mire. Ahogy így üldögélt, egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes. Éppen mellette törte fel egy sárkánybébi a tojáshéjat. Hoppá! Erre nem számított. A kis sárkány ösztönösen mellé húzódott és hozzábújva elaludt. Nesze neked szerelmi bánat, szép halál! Itt ez a kis sárkánykölyök, gondoskodhat róla, míg fel nem cseperedik. - Te leszel az első anyámasszony katonája az egész nemzetségben! - gondolta. Valahogy mégse volt szíve magára hagyni, ahogy vele és az összes elődjével történt. Táplálta, tanítgatta, és szép lassan a szerelmi bánata is enyhült a viszonzott szeretettől. Így történt, hogy minden idők legokosabb, legnagyszerűbb sárkányát nevelte fel és soha többé nem volt magányos.