Palimpszeszt

Sokat áskálódok mostanában a lelkem bugyraiban: keresem a megnyugtató választ a határidős kérdésemre: ki vagyok én és hogyan akarok élni? 

Az idők változnak és mi is változunk bennük: tanulunk, felejtünk, formálódunk, de vannak olyan mély és megmásíthatatlan üzenetek, amiket semmivel nem lehet felülírni. Ezzel foglalkozom mostanában, mindenekelőtt: válogatom az ocsút a búzától.

Meg egy kicsit olyan is ez mint amikor egy régi pergamenre, viasztáblára írt üzenetet lefestenek, elfednek és új üzenetet írnak rá: lehet, hogy értékesebb lesz az új üzenet, lehet, hogy nem. A szelektálásnak gyakorlati oka van és az Idő a döntőbírád, az aktualitás. Vagy eretnekségnek ítélted, amit elfedtél, vagy idejétmúlt, lényegtelen adatnak. 

Az egyéni életünkben ugyanaz játszódik le, mint a nagy egészben: a történelemet a győztesek írják és a megőrzés-felejtés játékában sokszor alakul át a múlt egy egészen más történetté, mint ami valójában lejátszódott. Szóval bizonyos értelemben a saját agyunkból is ki vagyunk zárva, csak mert a bennünk tüsténtkedő kis krónikás bizony elmismásol bizonyos részleteket. Nem törli ki végleg, mert ha visszatekintünk az akkori jegyzeteinkre, felidéződnek elfeledettnek hitt részletek. Egy lelkiismeretes szakember által végzett hipnózis biztosan tanulságos részeletekkel szolgálhatna a saját életünkkel kapcsolatban. 

Persze ki tudja: lehet, hogy annakidején életmentő volt bizonyos részleteket a feledésnek adni. De az is lehet, hogy csak a kényelmünket szolgálta. Az is lehet, hogy ha minden emléket a maga érzelmi töltetével őriznénk meg, belebolondulnánk. Ha jó volt, a hiányérzet, a veszteség miatt, ha rossz, akkor meg az örökös fájdalom, megalázottság stb. érzése miatt.

Persze nemcsak az emlékekről van szó, hanem a személyiségünk alaptörvényeiről, finomabban szólva: a belső házirendünkről. Erre a belső házirendünkre nem egy egyszerű, szürkeköpenyes pedellus vigyáz, hanem tűzokádó sárkányok. Nehéz őket kicselezni. Azonkívül: a házirend nem illeszkedik hiánytalanul az általánosan elfogadott rendszabályokhoz és ez kisebb-nagyobb feszültségeket szül. 

Itt csak egy példát írok le, mert ez időről-időre sok feszültséget okoz, de akit érint, azzal természetesen a többit is megosztom, mert neki kell eldöntenie, hogy tud-e ezekkel együtt élni, vagy teljesen alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra és ne szenvedjünk együtt tovább, hanem jobb lesz, ha inkább macskás nőként öregszem meg. 

A legszembeötlőbb elhajlásom, hogy mindenhonnan elkések. De tényleg. 10 perc a minimum, minden igyekezetem ellenére. Ezt többféleképpen lehet kezelni. Nyilván egy egyébként precíz embert, aki a találkozókra inkább 10 perccel előbb érkezik, nem nehéz ilyesmivel agyvérzésközeli állapotba kergetni. Mindenféle messzemenő következtetéseket von le a találkozónk és persze az ő személyét illető fontossági sorrend, stb. tekintetében. Nem kell. Felesleges. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok szerencsés az idő,- é térbeli koordináták összehangolásában, de mindig igyekszem. Nem kell mellreszívni, jövök. Még soha, egyetlen találkozót sem felejtettem el. Ülj be egy kávéra valahová és rendelj nekem is egyet. Mire kihozzák, többnyire én is ott leszek. Cserébe én se hisztizek, ha valaki késik és feltalálom magam, és ez mindig így van és lesz, mert ez meg az én belső törvényem.

Na, ehhez hasonlók összegzésével szórakoztatom magam. Ez a legfontosabb házi feladatom.