Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

 Egy kritikában olvastam, hogy Murakami néha ír egy-egy zseniális könyvet, közben pedig ellátja az olvasói olvasnivalóval. Na ez pont egy ilyen közbülső könyv. A veleje alig több, mint amit egy közepes hosszúságú esszében el lehet mondani: tanulságos is kicsit, de ezért kár volt könyvformában kiadni. Azért vettem meg, mert izgatott a párhuzam, amit a hosszútávfutás és a regényírás között vont és mert vélhető volt, hogy mindkettőben kompetens. Nemcsak a párhuzam, hanem a kölcsönhatás: jobb író lesz-e valaki a rendszeres fizikai kihívásoktól. 

"Murakami úr, ha ilyen egészségesen él, előbb-utóbb azon kapja magát, hogy regényt írni már nem is tud!- mondják nekem néha. Külföldön nem nagyon hallok ilyet, de úgy tűnik, Japánban sokan vélekednek így.  Vagyis, hogy a regényírás egészségtelen foglalatosság, és aki író, annak a szabályosan működő világtól távol, lehetőség szerint teljesnek nem nevezhető életet kell élnie. Így képes lesz elszakadni a hétköznapi világtól, és elérni valmiféle művészi értékkel bíró tisztaságot - tartja magát a széles körben elterjedt vélekedés. Hosszú évek alatt kialakult a művész vagyis képlete.  Filmekben és televíziós sorozatokban gyakran bukkannak fel ilyen sztereotipkusan - vagy ha szépen akarunk fogalmazni: mitikusan ábrázolt írók.

Azzal, hogy a regényírás egészségtelen foglalatosság, alapvetően egyetértek. Amikor regényt írunk, vagyis a szöveg által létrehozunk egy történetet, elkerülhetetlenül felszínre kerülnek az emberi létezésben rejlő méreganyagok. Az írónak szembe kell néznie velük, és a veszély elfogadása mellett ügyesen kezelnie őket. Valódi értelemben vett alkotótevékenység ugyanis nem lehetséges ezen méreganyagok közvetítése nélkül (furcsa példa, elnézést is kérek, de érzek valami hasonlatosságot azzal, hogy a gömbhalnak a mérgéhez közeli rész a legfinomabb). Akárhogy is nézzük, nem nevezhető "egészséges" foglalatosságnak.
A művészeti tevékenység tehát eredendően tartalmaz nem ép, antiszociális elemeket. Ezt készséggel elismerem. Az írók (művészek) között éppen ezért akadnak, ne is kevesen, akiknek a valódi élete is önpusztító, vagy akik az antiszociális viselkedés álruháját öltik magukra. Megértem. Vagyis inkább nem ítélem el ezt a hozzáállást.
Ugyanakkor azt tatom, hogy amennyiben sokáig szeretnénk foglalkozásszerűen regényeket írni, olyan védekező rendszert kell magunkban kialakítani, mely képes felvenni a harcot ezekkel a veszélyes (időnként az életet követelő), bennünk rejlő méreganyagokkal. Ezáltal képessé válunk erősebb mérgek helyes, hatékony kezelésére. Más szóval: erőteljesebb történeteket tudunk majd létrehozni.
Ahhoz, hogy igazán egészségtelen jelenségekkel foglalkozzunk, lehetőség szerint egészségesnek kell lennünk. "
Stb., stb. a lényeg, hogy ha az ember nem akar kiégni, és sokáig akar erős történeteket írni, éljen egészségesen. Mindezt persze nem mint mindenki által követendő életmódot ajánlja, hanem csak azt, ami neki bevált.
Mivel most szabadultunk meg egy könyvespolcnyi hajdan érdekesnek vélt könyvtől, amik jó ideje csak a port fogták, bennem is  megérett az elhatározás, hogy ha már bolondulok a kortárs írókért, ne a Bookline-be, hanem a könyvtárba menjek. Ezt meg elajándékozom valakinek.