Próbatételek

Sírjak vagy nevessek? Nagyszülők leszünk, duplán: Ákos menyasszonya ikreket vár... Egyrészt: nagy öröm. Megtiszteltetés. Másrészt: aggodalom. Felnőnek-e a feladathoz? Mi átéltünk hasonlót, sokkal biztonságosabb körülmények között. Mi is fél éve ismertük egymást és egy hónapja éltünk együtt, mikor várandós lettem. Egymást se szoktuk még meg, és már szülői feladataink lettek. Ők meg külföldön élnek, még a lány tartózkodási engedélyét is intézniük kell és ráadásul ikreket várnak. Mi lesz ebből? De hát bátraké a szerencse, mint tudjuk. Van ebben valami nagy, sodró lendület, ebben az egész sztoriban, pont azért, mert annyian elbuktak már hasonló próbatételeken, mert annyira necces. Mire függeszti ilyenkor az ember a tekintetét?  

Úgy örülnék, ha közelebb lennének. De persze nem Magyarországon, ahol állandó zaklatásnak lennének kitéve. Csak egy picit közelebb.

Már régebben is írni akartam arról, milyen büszke vagyok a gyerekeinkre. Alma is ezzel az óvónőséggel: nem ez volt élete álma, de gyönyörűen helytáll, kreatív módon oldja meg a feladatait, sikerült maguk mellé állítania az addig ellenséges munkatársaikat. Szeretik a gyerekek, örömét leli a munkájában. Sokkal bonyolultabb területeken is helytállna, mégis lelkiismeretesen végzi a feladatát. Elkezdte az önálló életét: albérletet, rezsit fizet, beosztja a jövedelmét. Hány huszonévesről mondható el ugyanez? 

Klasszak a gyerekek. Zsófin is látom, aki miatt a legtöbbet fájt és fáj a fejünk, hogy pl. mennyire komolyan veszi a rendezvényszervezői munkát. Bármilyen fáradt, mindig pontos és odateszi magát.

Az összes bénázásunk ellenére azt kell, hogy mondjam, úgy tűnik: lelkiismeretes és életrevaló  embereket neveltünk, szerencsés kombináció. Ez persze a gyerekek hozzáállásán múlik elsősorban. Úgy is mondhatnám: még mi se tudtuk őket elrontani :)