Tegnap levizsgáztam masszázsilag. Ma fogadtam az első fizetős vendégemet és teltem meg csupa kétellyel. Na persze nem egy idegent, hanem az egyik kolléganőmet gyúrtam félholtra (na jó, nem "fél"). Először azt hittem, erkölcsi aggályaim vannak. Úgy éreztem: pénzért masszírozni majdnem olyan, mint pénzért szexelni. Szabad ilyet? Tetszelegtem kicsit  magamnak ebben a terézanyus pózban, aztán rájöttem, hogy miért ez a csalóka érzés. Azért, mert a vendégem végig csendben volt. Ennyi. Előre megbeszéltük, mit szeretne, hol vigyázzak, stb. Ha rákérdeztem valamire, igennel vagy nemmel válaszolt, aztán visszasüppedt a csendbe. El is aludt.

Ha az ember ingyen masszíroz, folyamatos visszajelzést kap, hogy ez meg az mennyire jól esik, valóságos vitaminbomba az egónak a sok dicséret. Megvan az áramlás: jóért jót kapsz azonnal. 

Ha pénzért masszírozol, egyedül maradsz. Csak adsz és adsz és adsz. Nagyon emberpróbáló ám. Közben viszont kiderül, hogy hol is a valós indíték, és mivel nem kering az energia, le kell nyúlni azokhoz a tartalékokhoz, amiket egyébként rossz időkre teszel félre. De mégiscsak ez a valóság, ezért ez jó. Mit változtat meg ez az emberben? Egyvalamit biztosan: topon kell lenni, nagyon. Bármi van, a másik emberre figyelni kell és azt adni, amire szüksége van. A másik meg: jól gazdálkodni azzal a pénzzel, amit a masszázsért kapok, mert az a tárgyiasult energia, azért valaki megdolgozott, talán keményebben, mint én valaha is. Ez merőben ellenkezik az én hedonista természetemmel, de éppen ezért hozhat egyensúlyba.

Nem vagyok különösebben szentimentális alkat, de bele-belefeledkezem az anatómia-ábrákba és a csontok, izmok, inak szimfóniájától és elönt az istenfélelem. Gyönyörűek vagyunk a bőrünk alatt (is).