Vagy mégse találkoznak a végtelenben...

A mi drága szüleink úgy gondolták, hogy ha kiradírozzák az emlékezetünkből a katasztrofális házasságukat, mi nem traumatizálódunk és nem fogunk lelki roncsként kilépni a felnőtt életbe. Megtalálhatjuk a szerelmünket, lehet boldog családi életünk és szépen kikalapálunk minden csorbát a nyavalyás sorson. A kísérlet ötven százalékosan sikerült, mert gyerekkorunkban tényleg nem volt hiányérzetünk. Apu opcionálisan látogatható volt, nekem nagyon hamar megmutatta, hogy lehet a kapun, majd a fürdőszobaablakon bemászni a lakásba, ha ő nincs otthon, később kulcsom is lett hozzá, úgy, sőt: szabadabban jártam hozzá, mint haza. 

Nagy zavarban felskiccelte a fogamzásgátlás módjait fokhagymahámozás közben, mikor nagylány lettem, bejelentést tett a rendőrségen, mikor Lacihoz szöktem Győrbe, megsértődött, mikor nem akartam sátras lagzit, galamblevest hozott a kórházba, mikor szültem. Látogatta az unokáit és úgy tűnt, hogy megy ez... megérte, hogy nem egymást ölték évekig, milyen korrekt emberek ők.

A másik ötven százalék sajnos azért hibádzik, mert a feladat nehezebbik része az lett volna, hogy felépítenek külön-külön egy boldog életet, amiben nekünk is helyünk van. Ez lett volna az igazi bravúr. Sajnos ez nem jött össze, egyiküknek sem. Jellemzően Anyu talált magának valakit, aki az unokákat nagyon szerette, csak ők marták egymást. Apu meg talált magának valakit, akivel úgy tűnt, tuti az élet, de ő meg minket nem akart. Szóval, az egyenesek, amik látszólag szép párhozamosan haladtak egymás mellett, eleinte alig észrevehetően, majd brutálisan távolodni kezdtek egymástól. 

És ez nem azt jelenti, hogy ha két ember nem tud együtt élni, akkor is össze van láncolva, mert hát a gyerekek, azok megszenvedik a válást. Csak annyit, hogy nem lehet megúszni a nyitást, kapcsolódást a másik emberhez. Az unokáknak is kell az a puha fészek, ahová haza lehet jönni.