2013. november 1., péntek


Nagyon szeretem a temetőket, talán azért, mert gyerekkoromban rendszeresen Kistelek régi temetőjében bújócskáztunk, ezért bennem inkább nosztalgiát ébreszt, mint félelmet. Mondhatni: otthonos. Okt.23.-a előtt Dórival elbicikliztünk a kispesti temetőbe, mert meg akarta nekem mutatni a 301-es parcellát, ahol az osztályával volt előzőleg. Hatalmas, ősfás terület, széles utakkal, ilyenkor az ősz összes színében pompázik, gyönyörűséges. Ha nem ódzkodnék a temetéstől, nem bánnám, ha itt nyugodhatnék (amíg a hozzátartozók fizetnék utánam a sírhely árát és ki nem lakoltatnak).
Vannak "sűrűn lakott" parcellák, főleg a bejárathoz közeli részeken, de ahogy távolodunk, egyre ritkulnak a sírhelyek, van úgy, hogy a dzsindzsásból éppen csak kilátszik egy-egy magányos sírhely. Bár ez még mindig nem olyan lehangoló, mint az urnatemető - szigorúan megtiltottam a gyerekeknek, hogy a hamvainkat ezekbe a szegénylakásokba tegyék. Inkább a halál. 
A 301-es parcellában is voltak olyan fejfák, amiket egy kis szalag, vagy egy szál virág díszített, gondolom, valakinek a hozzátartozói lehettek. Dórinak rögtön megesett a szíve a többieken. Megegyeztünk, hogy kiválasztunk valakit, akinek majd mi hozunk szalagot meg virágot a fejfájára. Végül találtunk egy ikerpárt, akik 24 évesen haltak meg, őket választottuk. Ettől aztán megnyugodott.